A legnagyobb kitolás

Ha karácsonyra bedagad a bölcsességfogad és csak a pépes állagú ételek mennek le fájdalom nélkül.

P.S. Ezt fokozhatja még a láz, köhögés, nátha.
P.S.2. Még ezt is lehet fokozni... :(

Karácsonyi akció

Mint minden évben, most is óriási ponty - mint minden évben idén is Fredi - úszkál kishúgom kicsi müanyagkádjában várva az esti fejbekólintást, amiröl ö már tudja, hogy jön, csak azt nem hogy mikor. Mi másért is ugorhatott volna ki a óriásponyt a kicsi kádból? Mert biza kiugrott nagy csobbanással, amit  a konyháig lehetett hallani. Még szerencse, hogy a kicsi kád a nagyobbacska kádban volt, mondhatni kisebbecske benti medencében.

Húgom életmentö akcióba kezdett és locsolta a zuhanyrózsából hideg vízzel a némán tátogó állatot.  Én meg nagy hösiesen lehúztam a csíkos melegzoknim és bemásztam a nagyobbacska kádba, gondolván majd jól megfogom a farkánál és visszalódítom a kicsi kádba. Hát nem, nem fogtam meg jól mert kicsúszott a kezemböl a nyálkás, pikkelyes holnapi vacsora és húgom életmentö akciójának köszönhetöen még ficánkolt is a csupa-izom hidegvérü. A bátyám meg nem alszik, de nem jön le mert ha igen, takaríthatjuk utána a tegnap esti vacsorát. Tanácstalanul álltunk pár pillanatig, folyamatosan lapátot emlegetve. Aztán felgyulladt a kis villanykörte míg lábam megfagyott a halas, hideg vízben, és szalajtottam a másik húgom a hólapátért. (Még szerencse, hogy tegnap hullott a hó és elökerült a lapát a pincéböl.) Alátettem a lapátot, Zuszsu feltuszkolta rá Fredit, de nem bírtam megemelni, és mikor igen akkor meg lecsúszott. Ekkor szaladt ki húgom száján az állatkínzás szó... Újabb próbálkozásunk eredménye -tartom a lapátot, Zsuzsu rácsúsztatja Fredit, majd hárman fogva a lapátot - az lett, hogy Fredi visszakerült a kicsi kádba és tátoghat még némán pár órát, én meg fagyott halas lábbal, taknyom törölgetve próbáltam kimászni a nagy kádból nagy nevetések közepette.

Így születnek a karácsonyi sztorik.

Dagadék

Igen, én vagyok a dagadék. De nem, nem úgy... Most a változatosság kedvéért az arcom, pontosabban az állkapcsom jobb oldala nagyobb mint kéne. Idötlen idök óta nö ott a harmadik bölcsességfogam. Az elözö kettövel nem volt semmi gond, ez meg most itt csinálja a cirkuszt: fáj, az ínyem érzékeny, felhólyagzott belülröl és megdagadt kívülröl. Milyen jó, hogy az ünnepek elött, és péntek délután van, egy fogorvos nélküli kis faluban.

Emellett meg még természetesen, szinte mint minden hosszabb (2napnál több) otthoni tartózkodásom alkalmával beteg is vagyok. Göthös lettem 2 nap alatt, folyik az orrom és tüsszögök. Lázam még nincs, de így is naphosszat alszom. Ennyit a csokis kalács sütéséröl, meg a körtés batyuról, mézeskalács díszítésre nem is merek gondolni. 

Lehethogy tényleg anyukámnak van igaza, miszerint: "megint nem aludtad ki magad soha, és most gyün ki rajtad minden nyavalya, meg stressz." 

Lehethogy tényleg van ebben valami. Most megengedhetem a sokáig alvást, a nyugodt alvást mindenféle más lakók nélkül, a finom reggeliket fahéjas kaláccsal meg vajas kiflivel. Most megengedhetem a délutáni filmézést a húgokkal, a naphosszati olvasást és mégis. Mégis a legnyugodtabb idöszakában az évnek, a finomságok napjaiban, az áldott idöben leszek beteg és tüsszögök bele a gyertyák fényes csendességébe, és alszom át az együttlevések pillanatait. 

Danced with Matt!

És végre történt egy kis csoda, ami rákényszerít hogy a spanyol házi helyett most ezt a posztot írom.
Közösségi élményben volt részem. Spontán. Nem tervezve. Nagy örömmel.
Önfeledten meg nagy-nagy izgalommal táncoltam ma Pozsony föterén egy Matt nevezetü sráccal meg másik 300 emberrel. Zene nélkül. Annyira nagyon jó volt felszabadulni, csak a jókedvért csinálni! Nem törödni azzal, hogy elkések kicsit a találkozóról, és még órákkal utána is vigyorgok és nagyon lelkes vagyok.
Badarságnak tünhet a dolog, semmiségnek. De jó volt látni, hogy több száz fiatal összejön a móka kedvéért. (Meg persze hogy rajta legyunk a videón.) És én ezért a felemelö érzésért nagyon hálás vagyok.

Vasárnap

Délelötti séta és misekeresés: vasárnapi hangulat
Az ebéd elkészítése Helkával: biztonság
Tonhalas-tojásos-bazsalikomos cukkini hagymás krumplival: fenséges ebéd
Délutáni szundi: vigasság a lakótársaknak, hogy megint volt miért cikizni
Meglepetésekkel teli csokis puding titkos hozzávalóval: elégedettség és közös falánkodás a lakókkal
Készülés a konferenciára míg a többiek is dolgoznak: kínlódás és lufi a pocakban a sok üléstöl
Elmaradt strandolás: nyüglödés, többiek idegesítése
20 perces futás Juroval: agytisztulás, pocakbeli lufi leeresztése, agyonizzadás, endorfinörület
Együttrezdülés Hózival: tökéletes befejezése a napnak. 

"You should know that your just a temporary fix, this isn't our routine with you, it don' mean that much to me, just a filler in the space that happens to be free." - Adele

Az átmeneti. A nem igazi. A nem sokat jelentö. A töltelék.
A bármikor lecserélhetö. A bármikor lepattintható. A megszégyeníthetö. A nem fontos. A nem létezö.

Pozitívban: Az állandó. Az igazi. A sokat jelentö. A lényeg.
A pótolhatatlan. Az elküldhetetlen. Az felmagasztalt. A mindennél fontosabb. A létezö.  

Tojas

Hajnali kettokor Adele-t hallgatva írok. Ekezetek nelkul mert szerintem megint kezd megorulni a gep. Ujra kene installalni. Nem artana talan magamat is.


Uj lehetosegek vegtelen halmazat latom magam elott es nagyon aprocskanak erzem magam. Valahogy ugy erzem segitsegre van szuksegem, csak epp azt nem tudom miben. Senki nem fogja kibogozni az eletem helyettem, se nem donti el az eldontendoket. Azt hiszem ezt nevezik eletvaltasnak. Amikor egy tervezett iranytol elterunk es uj lehetosegeket, iranyokat fedezunk fel. Raadasul nemhogy csak felfedezzuk hanem el is indulunk utanuk. Most valahol ott tartok, hogy el kene donteni hogy elindulok vagy meg varatok magamra. Bele akarok-e vagni vagy ragaszkodom az eltervezetthez. Vagyok-e eleg meresz, tehetseges es eros, hogy megalljam a helyem a kitaposatlan osvenyen. Akarom-e azt egyaltalan.

Regi dolgokat elengedni, ujakat befogani egyaltalan nem egyszeru. Tojasnak erzem magam. Csak akkor vagyok eheto, ha feltornek. Ahhoz pedig tores szuksegeltetik. Roppanas. Reccsenes. Fajdalom. (Bar nem hiszem hogy a tojas erez barmit is mikor feltorik.) De tojas nelkul semmit se er a szalonna. Vagy a piskota.

Paralen Home

Költözési lázban égek már napok óta, vagyis egész pontosan hétfö este volt a diagnózis megállapításának ideje. Akkor írtuk alá a szerzödést és futottuk a jövendö lakótársakkal az elsö kört a kék-sárga cégérü lakberendezési nagykerben. Azóta azzal telt a hetem, hogy nagy fokozaton kattogott az agyam mit hogyan tudunk majd elszállítani, mit viszek és mi az ami marad. Merthogy most már az van, hogy úgy igazán elköltözöm.

"Igazán", mert most elöször jönnek velem a könyveim is. És nem csak az iskolai tankönyvek meg a szótárak, hanem a szépirodalom is. Meg a komód. Az elsö igazán saját bútordarabom a piros székkel egyetemben.Meg egy igazi ágyat. Nem fotöj, se nem szétnyitható-fújható izé, meg nem tábori, hanem majdnem ugyanolyan mint amiben már 16 éve alszom otthon. Na jó, azért még folyamatban van a dolog, mert ma még itthon alszom, kicsi falumban a kicsi házikónkban a kicsi szobácskámban, mert a lakás még üres és egyenlöre katasztrófa súlytotta terület, de a cuccaim nagy része már ott áll dobozokban, zsákokban a lakásban.

Nagy dolog ez? Tizedik éve költözöm és talán nem érzem a súlyát a dolognak? Vagy talán túlságosan is? Azt remélem, hogy végre nem kell hazahordanom a mosást. És nem kell a szobában keresztül-kasul húzódó szárítóköteleket kerülgetnem (pedig én alacsony vagyok!) Hogy nem kell sakkoznom a ruhákkal meg a cipökkel, hanem csak beállok a szekrény elé és azt veszem fel amihez éppen hangulatom van. Hogy nem kell négyszer végigmennem a hosszú koleszos folyosón egy lecsó elkészítésekor. Hogy süthetünk is; rendesen, sütit meg tepsis husit. Hogy nem kell ismerösökhöz bekéredzkedni egy éjszakára, és egész nap hordozni magammal a váltás ruhát. Hogy reggelente egy rendes konyhaasztalnál ihatom meg a kávém és nem kell a számítógépet tologatnom meg a jegyzeteket mentenem egy esetleges baleset miatt. Hogy nem kell minden nap legalább kétszer a 31/39-es buszokon préselödnöm. És még sorolhatnám.
De föleg azt várom, hogy nagy és maradandó változásokat hoz/okoz.

Betegség - gyengeség?

Na vajon ki szeret betegnek lenni?
Nincs benne semmi jó azon kívül, hogy ágyba kapom a teát, azt is csak az elsö két napban.
Nagyon nehezemre esik bevallanom, még magamnak is, hogy beteg vagyok. Ez van. És a beteg ember az nem jár munkába. Sem bulizni. Se nem utazgat. Hanem otthon ül / fekszik és gyógyul.
Valószínüleg azért, mert a betegséget egyben a gyengeség jelének is tartom.
És ki szereti, ha mások látják gyengeségeit?
Szégyenérzet ide vagy oda, elöször meg kell gyógyulnom. Mégse mehetek gyerekek közé köhögéssel.

Egy alapvetö elv megkérdöjelezödése

Minden eddigi munkám, csoportfoglalkozásom, színjátszásom ideje alatt - még ha nem is én voltam a vezetö - ragaszkodtam/-unk ahhoz az elvhez, hogy "gyereket el nem küldünk". Vagyis olyan gyerköcöt, aki önszántából érdeklödik a csoporttevékenység iránt, és igyekszik együttmüködni, azt nem küldjük el. A múlt héten eljött az a pont is amikor ki kellett volna mondanom a srácra a végzetes szavakat és elküldeni, mert egyszerüen minden megszólalásával a csoportot rövidítette, csekély jelét mutatta az akarásnak, söt volt néhány elég szaftos és oda-nem-illö megnyilvánulása is. És mindennek a csoport látta kárát. És igen ki kellett volna mondanom, meg kellett volna kérnem, hogy menjen ki a teremböl, vagy üljön le és fogja be a száját. És nem ment. Nem mertem kiállítani a körböl. Gyáva voltam.

U.i.: Egy mentálisan sérült srácról van szó, akinél elég nehéz eldönteni honnan is fakad az önfegyelem hiánya.

6 jótanács hogyan betegedjünk bele a munkába

1. Indulj neki eleve fáradtan és kimerülten. (Legjobb ha elözö héten sokat utazol, börig ázol egy városnézésen, aztán börig ázol lakáskeresés közben is, és persze ne aludj túl sokat. Az is jót tesz, ha kicsit parázol az új munkahely miatt.)

2. Dolgozz szociális esetekkel, és mentálisan sérült gyerekekkel. Segít, ha mély empátiát érzel.

3. Alaposan készülj fel a foglalkozásokra. Tutira bejön, ha másra nem is marad idöd csak az alapvetö higéniai igények kielégítésére és evésre. Ezen kívül mindent idöt fordíts agyalásra, söt! Lehetöleg evés közben is csak a gyerekek járjanak a fejedben. 

4. Amikor dolgozol csak a munkával foglalkozz! Koncentrálj és minden mozdulatot rögzíts!

5. Alapvetö és elengedhetetlen feltétele a kiadós betegségnek az ALVÁSHIÁNY. Kelj korán a vonatra, és feküdj le késön az elökészületek miatt.

6. A 40-fokos lázhoz hozzásegít ha a munkán kívül még elég sok más is történik az életedben - pl. lakáskeresés - találás - egyezkedés, osztálytalálkozó szervezése, kavarodások a magánszférában, állandó részmunkaidös állás keresése, depresszióra hajlamosság, vagy ami éppen akad.

6 nagyon egyszerü dolog és tuti a lázas torokfájás, hogy aztán a következö héten ne tudj munkába menni egyáltalán :)

Az 1. munkanap és a Depeche Mode

Ma volt az elsö munkanapom hosszú idö után. Az ógyallai krízisközpontban lakó gyerekekkel foglalkoztunk egész délelött kedves kolléganöm, Timi társaságában. És kellemesen meglepett a dolog. Mármint nem a Timivel való közös munka (mert azt már a Felszállópálya óta tudtam, hogy jó lesz), hanem a gyerekek.
Krízisközpont alatt ne tessék problémás gyerekeket elképzelni, vagy fiatalkorú bünözöket, hanem egyszerüen olyan kicsiket és nagyokat, akikröl a szülök nem tudnak gondoskodni, föleg azért mert nincs állandó lakhelyük. Így ebben a központban a gyerekek csak átmenetileg tartózkodnak, addig amíg el nem döl, hogy hazamehetnek a szülökhöz vagy gyerekotthonba nem kerülnek.
Ma csak ismerkedtünk velük. Kicsit oda voltam meg vissza mit tesz majd velünk 15 mindenféle háttérrel rendelkezö gyerköc. Már láttam magamat ahogy véres cafatokban kullogok hazafele a háromórás foglalkozás után. De nem. Igaz, három óra után, meg nagyon elsö benyomások után nem mondhatom el hogy ismerem öket. Viszont a három óra alatt megerösödött bennem az emberi és ösi pedagógiai elv / ösztön / ideál (nem is tudom minek nevezzem ezt), hogy minden gyerek értelmes, értékes, odafigyelést és szeretetet érdemlö teremtés, mégha milyen undokul is viselkedik. Söt, arról is megbizonyosodtam, hogy ha örömmel, nyitottsággal, a másik szabadságát szorgalmazó önfegyelemmel és odaadással fordulunk a másik felé csodás együttmüködések születhetnek gyerek és csoportvezetö, de csoportvezetö-társak között is. Föleg úgy, hogy mindezt egy utcán elmondott közös imával kezdtük.

Nem gondoltam, hogy készen állok az ilyen dolgokra, meg hogy most már komoly munkába járó ember leszek aki minden reggel negyed 6-kor (!!!) kel és nyomja a napi 8 órát (ami nálam utazással, ebéddel együtt 11). De van amikor a helyzet rákényszerít és egyszercsak készen leszel, pl. az ilyenekre is.
Szóval ma készen lettem a munkába járásra, azt hiszem. Meg arra is, hogy több mint két év után újra meghallgassam a Depeche Mode Touring The Angel albumát. Keserüség, szívfájdalom és megbánás nélkül.
Mindent egybevetve ez egy kellemesen dögfárasztó nap volt. Befejezés- és altatóképpen tessék az egyik nagy kedvenc, újrafelfedezett Depeche-dal: Home. (Ráadásul abból a koncertsorozatból amin én is voltam, csak épp Pozsonyban.)  

A fájdalom megerösít

Havonta egyszer nönek lenni fáj.
Legalábbis nekem.
Hidegverejtékes örület, elviselhetetlen csikarás, hányinger, étvágytalanság, szédülés, szélsöséges ingerültség, dekoncentráltság és még inkább idegesítö gyengeség. Havonta egyszer kizökken az élet. Nem segít a tabletta, a kamillatea, sem a forrózuhany, a meleg borogatás, a összegömbölyödés, a járkálás, a lépcsözés, de még az óbégatás, a diétás keksz és a keserücsoki sem. Mindent bevetettem. Olvastam, próbáltam posztot írni, kisétáltam a kertbe, rövidfilmeket néztem elterelési hadmüvelet gyanánt, de semmi.

Megszüntetni nem tudtam, de legalább felajánlottam, és ez könnyített rajtam. Végülis, ami nem öl meg, az ugyan eszeveszettül fáj, de megerösít. És nem csak ebben az esetben.
A szomorúság is kezd kedves és könnyebben élhetö lenni. A gondolat is csak erösödik bennem, hogy minden fájdalom ellenére, de nönek lenni igenis jó.

A lakáskeresés bája

Kilencedik éve vagyok / leszek soklaki. És most elöször én választhatom ki milyen lakásban szeretnék lakni és kivel. Nagyon izgalmas. Eddig valahogy mindig megoldódtak a lakhatási problémák és igazából úgy belecsöppentem a lakóközösségbe és -fészekbe.
Az elmúlt kilenc évben laktam középsulis koleszon 3 másik lánnyal, egyszobás albérletben Anikóval, akit a beköltözés napjáig nem is ismertem, majd az ö növérével is, aki csak ideiglenesen költözött hozzánk pár hónapra és maradt egy egész évre. Aztán volt még egy 5-ös felállás, amikoris elöször laktam fiúkkal és megfogadtam, hogy soha többet. Az egyetemi évek alatt csak koleszon laktam, és csak lányokkal. Ácsi! Ez így nem is igaz. Merthogy elmentem Pestre részképödni az ELTÉ-re, és egy szemesztert bizony megint egy lakásban húztam le, fiúkkal-lányokkal vegyesen, és mindig növekvö létszámmal. És hát aztán laktam még egy amerikai koleszon is. Volt ugyan szobatársam, meg lány is volt az illetö, de olyan ritkán találkoztunk, hogy szinte azt is mondhatnám hogy egyedül laktam.
Mindezek után most elöször keresek igazán lakást, bújom az internetet és telefonálgatok egyfolytában, meg járom Pozsonyt esöben, szélben, fagyban. Most elöször kapott el az ágyvásárlási dilemma, az asztalkeresés és a minél-praktikusabb-tárolóhelyek-kialakítása nevü logikai játék.
Ezen felül meg még az is izgalmassá és érdekessé teszi ezt az egész folyamatot, hogy 5-en fogunk együtt laki, abból pedig bizony ketten fiúk.
Bájossá pedig az teszi, hogy már elképzeltem milyen függönyt szeretnék, már kiválasztottam a képeket a falra, és az is eldölt hogy lesz egy minden-kívánságot-teljesítö aranyhalacskánk, Olga.

Szavak, amiket nem mondok ki

A TANDEM szervezte idei Felszállópálya egyik holdköszöntöjén hangzott el ez a dal és tevödöttek fel a kérdések.  Mi az amit nem mondunk ki? Mire nincs szavunk? Miért nem és miért nincs?
Legelsöre perszehogy az Sz-betüs szeretetszó villant fel az agyacskámban vészjóslóan, de rá kellett jönnöm, hogy az csak egy a sok közül. Nagyon sok mindenre nincs szavam. Ha pedig van is, gyáva vagyok azokat kimondani. Nincsenek bennem például szeretetszavak. Nem tudom hangosan kimondani ha bánatos vagyok. Sem azt ha igazán haragos. (Nem ideges, vagy ingerült.) Nem tudom azt se szavakba önteni, ha kutyául érzem magam. Helyettük csak csüggedek, durcizok, elvonulok, megírok.
Néha persze teljesen felesleges szavakat keresni, vagy kimondani. Elrontják a csendes megértés varázsát. De úgy érzem, az utóbbi idöben elkerülnek azok az emberek akikkel szavak nélkül is érthetö az élet, és halad elöre a világ . Ezért talán most rendet kell tenni a szavak közt amiket nem mondok ki.

Kemény kemény

Nem szoktam könyvet visszatenni a helyére mielött végig nem olvastam volna. Általában amit elkezdek azt be is fejezem, még ha nagy szenvedések árán is. Az egyedüli könyv ami eddig félbemaradt az a Da Vinci-kód volt, de azt nem is bánom különösebben. Ma viszont azt hiszem elértem irodalmi életem második ilyen könyvéhez Kemény Zsigmond regényének formájában. Az Özvegy és leánya 129. oldalán eljutottam arra a gondolatra, hogy talán nem olvasom végig ezt a regényt másodszorra sem. Merthogy ez már a második nekifutásom. Gyorsabb tempóban és nagyobb mennyiségben kaptam és szereztem be a teleírt kemény és puhakötésü jószágokat mintsemhogy mindegyiket el is tudjam olvasni így most lassan haladok eme célom felé.De úgy látszik minden igyekezetem ellenére sem fog ez sikerülni a menet közben kiderülö összeférhetetlenségek miatt. Egyszerüen képtelen vagyok 10 oldalnál többet elolvasni belöle együltömben, untat az archaikus kifejezések és tekervényes mondatok szövevényessége, söt! még talán irritál is. És most egyáltalán nem tudok azonosulni a történelmiségével és nem értékelem, hogy a II. Rákóczi Ferenc idején viselt ruhákat és szokásokat milyen pontossággal ecseteli. Van ez így? Hogy klasszikusnak számítót nem tudunk értékelni?

Tanulni mindig fáj?

Ehatároztam, hogy most, a nyári szünetben naponta legalább fél órát fogom nyüstölni a húgom gitárját és szerzek végre némi alaptudást és készséget gitáronjátszási-kompetenciámhoz. Meg is volt a mai elsö lecke, ami egy egész órásra sikeredett és meg is van a fájdalmas eredménye. Gitáron játszani tanulni fáj. Elzsibbadtak az ujjbegyeim és még most is érzem a húrok nyomát ahogy a billentyükön pötyögök.Söt! Az óra vége felé már mérges és ideges is voltam, hogy mi a büdösfrancért nem tudom megjegyezni hogy 7-0-0-7 7-0-8-0?
Húgom nagy bölcsen megjegyezte, hogy ez már csak így szokott lenni és hogy majd idövel ez azért elmúlik. A gyakorlás a lényeg.
Én meg feltettem magamban a kérdést, hogy miért jár fájdalommal a fejlödés?

Egres

Egresszedés - másodfokú szúrási sérülések.
Krisztus töviskoronájához képest csak kedves érintések. 

A munkakeresés bája

Ez az amit szeretnék megtalálni mert egyenlöre nem hiszem hogy van neki.

Hosszú órákat töltöttem a gép elött életrajzokat eszkábálva motivációs leveleket irogatva kávét szürcsölve és állásajánlatokat böngészve. Nomrális-é az hogy a 13 ajánlatból eddig csak háromra kaptam választ? Na jó biztosan eltúlzom mert sok ajánlatra csak a múlt szerdán küldtem el a levelem de van még pár amire már lassan két hete. Olyan érzésem van hogy némelyikük meg se kapta a küldeményemet. Ráadásul egyáltalán nem vagyok türelmes. És nem vagyok az a fajta sem aki mindenhová magával hordja a mobilját bárhová mozdul a házban. Így van hogy órákig meg se hallanám ha esetleg csörögne is az a fránya pillangós szerkenytü amikor épp a hagymát gyomlálom vagy a perjét szedem a kertben. A hétvégéket meg egyenesen kezdem utálni mert akkor tuti hogy senki nem jelentkezik. Kezdek lassan elszontyolodni is mert nagyon kellene a pénz a jövö szemeszteri albérletre de most föleg egy új szandálra.

És mindeközben egzisztenciális kérdések merülnek fel nyárhoz szokott fejecskémben. Mint például az hogy hülyének néznének-e ha kétszer küldöm el ugyanoda az életrajzom? Ha az életrajzom szerint és amúgy is de tényleg megfelelek a kiírt követelményeknek akkor mivégre nem hívnak egyáltalán fel? Miért mondják egy állásinterjú végén hogy majd értesítjük amikor nem is? Ugye bunkóság lett volna megjegyeznem a nönek hogy ne fárassza magát és mondja meg egyenesen hogy nem vesznek fel? De ugye nem vagyok haszontalan kis görcs? És vajon mért nem tölt el fergeteges nagy jóérzéssel ha kitakarítom a házat és ebédet fözök meg elmosogatok pedig ezek is igencsak hasznos feladatok egy háztartásban? Mért gondolom sokszor egy állásajánlatot böngészve hogy én arra biztos nem vagyok képes? Hát nem hülyeség magamat lebeszélni a saját képességeimröl? Örület.

Núúú joork konkrit dzsangl ver drímsz ar mejd ov

You all know very well this song, and me too. I've been trapped in it and was listening it for a long time continuously. I was dreaming about to get to New York and was expecting those "streets to make me feel brand new and those lights to inspire me."  I was totally hard-headed when it came to the Big Apple and I would do anything to get there at least for the weekend. I've been to the States for too long not to see this legen...wait for it...dary city. Than it happened.My parents decided to help me out financially as a big pre-birthday present and before I flew home I went up there to look around.

Well... I don't know what to think about New York. I was so excited and when I got there I realized it's just an other big city. I'm still trying to figure out what is it there that makes me awe... and it's hard. Maybe it's just because I stayed too short or that I couldn't wait to come home. Try to figure out yourselves.
P.S. click on the pics to make them bigger :)

Last week @ Ave starts now

I went almost absolutely "unintentionally" to the praise&worship adoration in the oratory tonight. I hate to say this but it struck me there really hard that my last week at Ave just started. I was waiting for this the entire year, through all the sufferings from homesickness and loneliness the thought of going home made me finish this year. And now, when only three more finals and a week separates me from the trip to New York City and than home from the JFK I need to realize that I will not be part of the AMU family next year, and not only next year but never again. (Well, I know I shouldn't say 'never', but as it is so far...God only knows.) And I guess I will miss you guys. I will do miss the safety of this institution and all the wonderful people I met, and the education system and all the support for my studies. I don't think I'll miss the cafeteria food and being in the middle-of-nowhere, but still... I felt really sad. And I thought of saying goodbyes and stuff and it made me even more sad. So I decided I will not say goodbye and I'm hoping it will make things easier.

Seems like...

Seems like everyone else have what I want for myself.
Seems like I always wish to be somewhere else.
Seems like I always wish to be with someone else.
Seems like I always wish to be in a different time than I am in.
Seems like I always complicate anything and everything a bit too much.
Seems like I hopelessly hope that someone will find me without me searching for him.
Seems like I'm afraid more than I'm confident and safe.
Seems like I'm never satisfied.
Seems like a don't know what do I want.
And that's the biggest problem of all.

Sporthírek

Elsöprö sikerrel zárta a szezont az Ave Maria Egyetem (FL, USA) nöi evezös csapata. A kemény munka meghozta gyümölcsét és az újoncok, mindenki meglepetésére eredményesek voltak ebben az évben.

A kezdeti nehézségek ellenére - felszerelés hiánya, edzö hiánya, csapattagok hiánya - kiváló csapattá kovácsolódtak az egyetem elsö evezösei. A többségében elsöéves hallgatók lelkesedéssel, aggodalommal és néha undorral vágtak neki a hajnali edzéseknek szeptemberben Jen Mavretich segédedzö irányítása alatt. Sokszor fuldokolva és öklendezve fejeztek be egy-egy hajnali futást, de a kemény mag minden fájdalom és korai kelés ellenére kitartott október közepéig, amikor az új edzö, Laura Petnuch vette át az írányítást. Az új edzö érkezésével megjött a felszerelés is, és októbertöl a lányok már nem csak futottak hanem evezögépeken is igyekezték elsajátítani az evezés tökéletes technikáját, míg a 28 láb hosszú, 8 személyes hajó a raktárépületben pihent. Gyakorlóvíz hiányában, és a vezetöség heves tiltakozásának engedve, hogy a kanálisban nem evezhetnek, a lányok kénytelenek voltak lemondani az öszi versenyekröl és szárazföldi edzésekkel készültek a tavaszi szezonra.
Karácsony után bár csökkent létszámmal, de újult erövel végre vízen edzett a csapat minden hétfön, szerdán és pénteken. Kedden és csütörtökön pedig a konditeremben töltötték a -végre-délutáni edzéseket. Februártól minden délután, néha szombat délelött is látni lehetett a bátor és merész lányokat az egyetem melletti kanálison, aligátorok, teknösök és gémek társaságában.
Az elsö megmérettetés március 19-én érkezett el. Az evezösök hajnali 2-kor Orlandóba indultak, hogy részt vegyenek a Rollins College által szervezett regattán. Az eredeti három csapat helyett végül csak egy lett vetélytársa a keresztények "legénységének". Az dél-floridai újoncok 8-asban és 4-esben is rajthoz álltak a már majdnem 100 éve müködö Rollins evezösei ellen. A gyönyörü táj, a tökéletesen nyugodt víz, szélcsend, kellemesen meleg 25°C körüli hömérséklet kedvezöen hatott az igencsak ideges és tapasztalatlan hölgyekre. Bár a novic 8-as 2000m-en, Anna Maria Mercurio, Caroline Galuzzi, Jessica Dallett, Julianna Gaalova, Vanessa Torres, Molly Leach, Karina Valdemarra, Michele Sanchez, Liz Cain felállásban 12 másodperccel a Rollins után érkezett a célba a novic 4-es meglepö gyözelmet aratott.
A Mercurio, Galuzzi, Torres, Dallett és Gaalova négyes alighogy kiszállt és partra tette a nyolcas hajót máris vízre kelt a négyessel az újabb versenyhez 2000m-en. Bár az elözö futamban alulmaradtak és kimerültek a lányok, az adrenalin, a frusztráltság, és a közös imák kifizetödtek. A csetlö-botló start után máris átvették a vezetést, és bár 1000m-nél úgy tünt a dupla-rák kizökkenti a keresztények hajóját a ritmusból, a lányoknak sikerült 7 másodperces elönnyel érkezni a célvonalhoz.
A következö hétvégére tervezett barátságos versenyzés ellenfél hiányában elmaradt. Így az evezös négyes megtarthatta a "veretlen" címet ebben az évadban.
Bár több hivatalos versenyen nem vett részt az Ave Maria evezöscsapata, a lányok kitartóan folytatták az edzést március végéig míg meg nem jelentek a vízi viperák a kanálisban. Az egyetem vezetösége aggodalmának hangot adva megtiltotta a vízi edzéseket, viszont más alternatívát nem kínált a csapatnak. Így újra az evezögépekre kényszerültek a lelkes csapattagok. Lelkesedésüket és kitartásukat bizonyítandó mindenki javított a személyes idején 2000m-en. Julianna is, bár javított személyes idején 22másodpercet, a csapaton belüli 4. helyröl visszacsúszott a hatodikra a két új tagnak, Molly Leachnek és Keagan Kappsnek köszönhetöen. Ez is annak bizonyítéka, hogy a csapat még mindig fejlödöben és alakulóban van.
Az évvégi sportgálán a csapat több tagja is elismerésben részesült. Sophie Anna Pakaluk a Elnök díját kapta kitünö tanulmányi és sportteljesítményéért. Vanessa Torrest kiemelte a egyetem vezetösége, mint jeles képviselöjét az egyetem szellemiségének. Anna Maria Mercurio az Edzö díját kapta, Sophie Anna Pakaluk "Leadership" elismerésben részesült, és az évad és a csapat Legértékesebb Játékosának Jessica Dallettet és Julianna Gaalova-t választották meg.

Az Ave Maria Egyetem nöi evezös csapata kitünö eredménnyel és továbbtartó lelkesedéssel zárta a 2010-2011-es évadot. A csapat jövöre remélhetöleg mint államilag jegyzett csapat vehet részt több versenyen. Bár az edzö, Laura Petnuch férjes asszonyként, Josephine Vowels diplomás biológusként, Julianna Gaalova pedig munkanélküliként távozik a csapattól az ittmaradó Gyrene-ok, elmondásuk szerint, készen állnak szembenézni a következö évad kihívásaival.

Junk

I ate soooo much junk these last couple days that's insane. I know I shouldn't and I know it's not good for me. I still do it. Why on earth am I not satisfied with bananas or apples or carrots or anything healthier than the chex mix or trubičky or cheetos? Why?
It's not because I'm stupid because I'm not stupid. At least not in the traditional sense, that I'm getting good grades and I'm fairly intelligent and curious about the world. Well, I'm definitely not a straight A and not a smartass. Is there an other sense of stupidity then? Well, I guess so. I don't have any other way to explain how I have eaten a bag of cheetos, a half bag of onion-flavored chexmix, some trubičky, ice cream, peanut butter block with chocolate, and a rice pudding this week. And I've been working out only three times. 
Where am I heading with all this, seemingly useless bitching about junk food and eating too much and getting obsessive with my weight again? Exactly there. To get you annoyed with it. Because it might not be junk food or the extra pounds you are gaining that upsets or obsesses you, there might be something else that you are complaining about like for ever, from the beginnings of the times and still not getting anywhere. And I'm just gonna tell you from my personal experience, and repeat it to myself until I learn the lesson, that it does not lead anywhere because it has no end, no meaning, no purpose. It just takes your energy, it makes you feel miserable, and draws your attention to a small little thing that is only a small speck of dust in the whole picture.
My weight defines me only if I let it to do so. And you can substitute any worries instead of "weight". And stop eating junk food!!!

Névváltoztatásról

Muszáj volt.

Nagyon szerettem a Talicska nevet. Hózi barátom egyik vicces szójátékából született még valamikor a gimiben. Örültem neki, találó volt. A blog mint egy talicska, amibe belepakolhatsz egy csomó mindent és könnyebben cipelheted egyik helyröl a másikra. És hát mivel elég sokat utaztam az elmúlt majdnem 2 évben és sok mindenen mentem keresztül, ez igencsak helyénvalónak tünt. A Talicska tovább is marad, csak nem a címben és kicsit más értelemben. A név ugyanis már foglalt volt (Balázs és Boró, egy 6 éves kissrác és 3 éves húgának nagy eseményeit örökíti meg az anyuka, Ajtócska a talicskablogon. Nagyon aranyosak amúgy.) Szóval az elsö dolog amire a talicskából asszociáltam, az a tény volt hogy a talicskának csak egy kereke van. Általában 2 kéz kell hozzá hogy egyensúlyban tarstd és jó esetben van 2 kis lábacskája amire letámaszthatod. (Csak úgy mint egy ember, hehe.) Azt hiszem a hely és névváltoztatással egy válaszvonalhoz is értem (meg a blog is) és kicsit változik a fókusza a sok cuccnak amit majd az új Talicskába belepakolok.

Legyen az egyensúly a kulcsszó. Nem csak cipelni, nem csak könnyíteni, hanem egyensúlyban is tartani és elörefelé haladni.

Meglepetéééés!

Üdv mindenkinek a régi-új blogon!

Ezen mesterkedtem már egy jó ideje és addig nem akartam új bejegyzést tenni, míg a régieket át nem költöztettem. Szóval igen, minden régi bejegyzés új köntösben. Tudom, hogy ez egész más mint a régi volt, de itt volt az ideje némi változatosságnak. És nekem tetszik ez a rusztikus, régies hatású háttér. Remélem nektek is tetszik és még csalogatóbb lesz a blog, most már gyakoribb bejegyzésekkel is.

U.i.: a kommenteket a régi oldalról nem mentettem át. Nem tudom, hogy az egyáltalán lehet-e vagy szabad-e. De ha gondoljátok szemezgessetek kedvetekre és újra lehet kommentelni a régi bejegyzéseket is. (Bár ennek nem látom túl nagy esélyét mert tudom, hogy a kommentek általában az elsö benyomással jönnek, dehát...kicsit sajnálom, hogy azok ott maradtak.)

Jó olvasgatást!

Mission: Mission

I want to explore. That's my fulfillment. So I'm going to Nicaragua tomorrow. To explore how God's love's gonna work through us.
Our group of young missionaries gonna spend a week helping those in need just by being there to listen, to play, to feed, to speak to. Simply to be joyful with the poor and deliver the gospel to them. We gonna spend a week in one of the poorest countries in the world, bringing to the people the simplest and "cheapest" thing we can give. Joy. The joy of Christ.
Pray for us and/or keep fingers crossed so that our trip is fruitful.

Humility

I'm not humble enough to ask. Instead I'm struggling, and becoming frustrated and angry. Pray God that he humiliates me.

Ha

Ha találnék rá szót leírnám. Ha valaki meghallgatná megkeresném.

Ritmus

Megpróbálom felvenni. Lépek jobbra, lépek balra. Közben mozgatom a vállam, a csípöm, valamifélét hadonászok a kezemmel...Hajlítom a térdem, gyorsabban lépek jobbra meg balra. Most kettöt jobbra, egyet vissza. Közben ringatom a csípöm. Mosolygok. Jól érzem magam. Jól érzem magam. Jól érzem magam.
Rengeteg dominikai, el salvadori, puerto ricoi, venezuelai, hondurasi, meg mindenféle egyéb spanyol vérrel rendelkezö hím és nönemü egyedek akik tudatosan és természetesen is könnyedén járják a mindenféle latin táncokat. Én meg tisztességesen próbálkozom. Nem túl sok eredménnyel. De ráfogom a partnerhiányra. Vagyishogy hát nem vagyok én botlábú, csak épp nem akadt egy tisztességes kétlábonjáró, ellenkezö nemü egyén aki bevezetett volna a latin táncok rejtelmeibe. Pedig igazán nem bántam volna, ha valaki amolyan istenesen megforgat ma este a Nemzetközi Diákbálon.
Az a férfi, aki nem csak a gáton, de a táncparketten is megállja a helyét.

Sajd

Úgy látszik lehetetlen minden nap írnom ide egy bejegyzést. De most muszáj megosztanom röviden, hogyan sajdult meg a szívem mikor az edzés után, majdnem derékig vizesen, és vacsora után kellemesen jóllakva a csirkés salátával, megláttam ahogy a színjátszósok próbálnak a bálteremben. Megsajdult a szívem. A színpad után. Meg egy rendes csapat után.

Védekezö mechanizmus

Mosoly.

Mission: Impossible

a szemüvegem tisztán tartása
a nöi kíváncsiság kielégítése

Anne Shirley, az Anne e-vel a végén

Anne, e-vel a végén, egy vörös loboncú, szeplös árva. Anne, e-vel a végén, egy locsi-fecsi, minden lében kanál lányka. Anne, e-vel a végén, csúnyának tartja magát, ugyanakkor végtelenül hiú is. Anne, e-vel a végén, egy 13 éves lány, aki mielött Marilla és Matthew Cutbert befogadta volna, nem tartozott senkihez, nem szerette senki, és nem volt kebelbarátja. Anne Shirley, az Anne végén e-vel, a legszebb, legvirgoncabb képzelöerövel megáldott lányocska, akinek 13 évet kellett várnia, hogy az elsö álma, hogy végre szeressék, valóra váljon.
Tegnap, hosszú idö után, újra láttam a filmsorozat elsö részét. Bevallom, párszor a könnyem is kibuggyant a sokszor túlságosan is patetikus jeleneteken, de nagyokat is kacarásztam a régies szövegen és kifejezéseken, meg azon, ahogy Rachel Lynd megsértödik. (Az öreghölgy, mint egy mérges pulyka, és persze egyértelmü, hogy ö provokálta Anne dühkitörését.) A régi öltözetek, a hön áhított buggyos ujj, az édes meggybor és Diana, Gilbert Blight kacsingatásai, a vadregényes táj...Ezek közül az öltözeteket és a vadregényes tájat szeretem a legjobban.
A hosszú szoknyák, a hosszú szárú cipök, a fehér fodros, magasnyakú blúzok, csinos kiskabátok, a kontyba tüzött haj, mind egy mára már letünt korszakot idéznek. Amikor a homokfutó és a vonat volt az egyetlen közlekedési eszköz a bicikli és a két szép lábunk mellett. Amikor nem volt telefon és tv, se nem íméleztek az emberek, hanem, akárcsak Anne és Diana, titkos jelekkel váltottak üzenetet. És a szerelmek is lassan alakultak. Nem bújtak ágyba elsöre az emberek, nem is használtak anti-bébi dolgokat, nem is váltak el egymástól a házastársak. Persze, ennek a kornak is megvannak az árnyoldalai. Kezdhetnénk a nök választójogának hiányával és sorolhatnánk sok mindent. Mégis, valahogy varázslatos a manuális munkavégzés, a végtelen nagy séták, a délutáni tea, a hosszú szoknyák korszaka. Talán az emberek is sokkal nyugodtabbak, türelmesebbek és tisztánlátóbbak voltak mint manapság. Olyan jó lenne ez ma is.
És a vadregényes tájak... Kosztolányi a "koporsó" szót tartotta a legszebben hangzónak, nekem viszont a vadregényes a kedvencem. Zabolátlan, magas fü, suhogó erdö, végtelenbe veszö földút, könyvbe illö illusztráció mégis a képzelet korlátlan és valóságos tág tere. Mennyivel kedvesebb ez, mint a betontenger, a kockaépületek, a sugárút, a buszmegálló... Ugyan nem szeretnék megbetegedni ebben a korban. Orvos nincs csak 20 mérföldnyire, jó esetben a pap is kiér feladni az utolsó kenetet. Rég elmúlt ez is, és ez se volt fenékig tejfel. Vajon mért sóvárgok utána mégis?

Welcome 2011

Azt mondják új szokásokat kialakítani, ill. a régieket levetközni csak türelem kérdése, állítólag elég hozzá 3 hét. 3 héten keresztül minden nap.
Ahogy az év végi számvetés, úgy az újévi fogadalmak is kicsit késnek, annál több van belölük. Ide csak a publikusak kerülnek fel, hogy néha a körmömre nézzetek és figyelmeztessetek ha túlságosan eltávolodom a kijelölt céltól. Amelyek pedig egész konkrétan: (a sorrend nem fontossági)
1. havonta elolvasni egy könyvet, de olyat ami nincs a kötelezök listáján
2. megtanulni nem foglalkozni azzal, amit mások gondolhatnak rólam
3. gyakrabban hordani szoknyát
4. megtanulni szeretni az egyedüllétet
5. megtanulni napi 10 új angol kifejezést
6. önállónak lenni minden helyzetben és belevágni a dolgokba akár egyedül is
7. többet beszélgetni a Fönökkel
A 7 az szép kerek szám, azt hiszem ennyi elég is lesz. Szóval mától 3 hétig minden nap kökeményen gyakorolom a fentebb említetteket. (már amit lehet)
És amúgy 2011 nagyon jól kezdödött Pesten, kevésbé jól folytatódott otthon, merthogy még mindig beteg vagyok. A betegségen kívül pedig újdonság, hogy újra szemüveges lettem és úgy nézek ki mint Vilma a Scooby Doo mesesorozatból. Ami nem feltétlenül rossz, hiszen Vilma oldotta meg mindig a rejtélyeket a tudomány segítségével. Legalább okosnak nézek ki :P

Goodbye 2010

Álmos szombat délután van. Mindenki szunyókál az ebéd utáni kártyaparti után. Nincs is ennél jobb alkalom visszatekintenem az elözö évre.
Soha nem sikerül szilveszter elött ez a számvetés. Kell egy kis idö, hogy leüllepedjen a dolog. És soha nem is megy minden apró részletre kiterjedöen. Aki ismer tudja, milyen lyukas az én buksi fejem :)
Szóval összességében 2010 az ösztöndíjak, utazások, változások és a régi barátságok éve volt. Tipikusan a januári vizsgákkal kezdödött, aztán folytatódott a budapesti akklimatizációval. Ösztöndíjas lettem az ELTÉ-n és a tavaszi szemeszterben mindenféle csuda dolgokat tanulhattam a kortárs angol irodalomról meg az ausztrál irodalmi törekvésekröl. Nagyon élveztem :) Persze voltak, pillanatok mikor egyértelmüen haza akartam költözni. A lakás a Blahánál sokszor a frászt hozta rám, és örülök, hogy többé nem kell a srácokkal együtt laknom. Ez az "együttélés" igencsak tanulságos volt. Az ELTÉ-n meg az otthoni tanulmányokon kívül Katyival még egy drámapedagógiai tanfolyamba is belekezdtünk és el is végeztük sikeresen.
Aztán jött az újabb költözés - haza. Vizsgák. Papírmunka. Végül egy újabb ösztöndíj - Krakkóba, a 3-hetes Tertio Millenio Seminar-ra. Egy kedves-kellemes nemzetközi társaság, akikkel értelmes dolgokról lehet beszélni reggel 8-tól hajnali 2-ig. Angolul. Krakkóban. Varázslatos három hét volt. Bepillantást nyerhettem egy kicsit a politikába, gazdaságba, a katolikus egyház szociális tanításába, bioetikába és közben nagyokat ettünk, különlegeset kávéztunk, megvettem az elsö Promod ruhám és ez volt az az idöszak is mikor mély benyomást tettem egy kedves öregúrra, akinek az amerikai ösztöndíjat köszönhetem.
Aztán Krakkó után mediterrán éghajlat, 40fokos meleg Madridban. Helka és Mari társaságában. Ez volt az a hét, mikor szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy öregszem; hogy szeretek idöben lefeküdni és korán kelni. Megnézni a napkeltét is akár. Hogy nem bírok lépést tartani sem Marival, sem a spanyolokkal. Hogy szeretek jókat enni, és azért végszükség esetén borsos összeget is hajlandó vagyok fizetni. Hogy nem szeretek a reptéren aludni, és inkább fizettem volna még egy éjjelt. De hát ennek is meg kellett lennie, és így távolról nézve még örülök is neki. :) Ezt is elmondhatom: aludtam a madridi reptéren. Láttam Toledót és Bergámót és szereztem egy igazi, tipikus, toledói acélból készül nyakláncot amire már a 2009-es barcelonai út óta áhítoztam.
Aztán Madrid után az 2010-es éve meglepetése: ösztöndíj Amerikába. És erröl már tudtok. És ezt még nem is szeretném értékelni, merthogy ez még tart és folyamatban van. Jó idöben jó helyen voltam, ennyi a titka. Talán a sikeres életnek is csak ennyi a nyitja?
A nyár további meglepetése még az volt, hogy kikerültem a "nem"-kategóriából és, úgymond, újra "vadászpréda" lettem. Egy rövid idöre megközelíthetönek, érdekesnek és értékesnek éreztem magam. Nem is értem a múlt idöt...Hiszen még most is ugyanaz vagyok. (Persze, mindenki változik, de attól még mindig megközelíthetö, érdekes és értékes vagyok. Ugye érted?) Szóval elég hosszú idö után megajándékoztattam ezekkel az érzésekkel is. Amiért nagyon hálás vagyok.
2010-ben még az is megtörtént velem, hogy kicsit belepillanthattam a TANDEM müködésébe és részt vehettem egy képzésen. Kicsit ez miatt is bánom az amerikai nagy utat, mert igencsak megérintettek a TANDEM-es emberkék és nagyon inspirálónak, kedvesnek, hasznosnak, fontosnak látom amit csinálnak. Így természetesen, igazigáljuli-létemre, naná, hogy részese szeretnék lenni. De ez még a jövö zenéje.
Nos, az ösztödíjakról meg utazásokról már volt szó. Változások és régi barátságok. A régi barátságok segítettek át az év nagy kellemetlenségein. A költözéseken, az új helyek okozta ijedelmen, a kellemetlen magányosságokon, a nagy döntéseken. Bátran mondhatom, hogy mindig mindenhol. Pesten, Krakkóban, Madridban,Pozsonyban, otthon, Amerikában. Valahogy mindenhol ott voltatok kedveseim; élöben vagy virtuálisan, skype-on vagy a gmail-cseten. Nem fogok mindenkit név szerint említeni, így is már elég hosszú ez a poszt. Azt hiszem, mindannyian tudjátok mennyire értékelem a türelmeteket és hogy mennyire hálás vagyok amiért minden badarságom és hiányosságom ellenére is szerettek.
A változások meg jöttek magunktól, de talán föleg az utazásokkal. Pesten némileg kultúrember formálódott belölem, Krakkóban politikus-diplomata-kapcsolatépítö, Madridban partyface, az augusztusi fél-hónapban míg itthon voltam pedig ügyintézö. Amerikában meg egyelöre magányos farkas-sportember. Hát így...

Visszaszámlálás - újra

8-tól kezdem. A nyolcadik napon újra fel kell ülnöm a repülögépre. Amitöl még mindig kicsit összeszorul a ... mindenem, de már nem olyan szörnyü mint augusztusban. Csak mert most már nem a végtelen ismeretlenbe kell belevágnom.
A kettövel ezelötti bejegyzésben már írtam erröl a különös, visszás érzésröl, hogy mennyire vártam a hazautat, amikor meg itthon vagyok egyfolytában csak zsémbeskedem és nem tudok mit kezdeni az itthon kapott idövel. Most megint minden visszaváltozott a rózsaszín-szemüveges állapotra. Talán igaz a mondás, hogy akkor értékeljük igazán amink van, amikor már elvesztettük vagy távol kerülünk töle. Most, hogy újra el kell mennem megint minden jó és szép és nem akarom itthagyni. Pedig muszáj lesz. De a tavasz mindig gyorsabban eltelik, mert a tavasz mindig mozgalmasabb mint a tél. Legalábbis reménykedem, hogy így lesz.