Találós kérdés

Elzár. Bezár. Kizár. Kínoz. Fáj. Sajog. Elcsüggeszt. Megríkat. Nyomaszt. Eltompít. Elhatalmasodik. Elgyengít. Megbénít. Összeszorít. Megborzongat. Szívbemarkol. Ingerel. Ingerültté tesz. Türelmetlen. Szeszélyes. Lassan öl.
De leginkább mégis attól félek, hogy túlságosan megkeményít.

Rémálom, rém álom, rémmé válok

Álmomban rémálmom volt. Nem tudtam felébredni, nem bírtam kinyitni a szemem, nem jött ki hang a számon, csak tátogtam, pedig kétségbeesetten sikoltoztam belül, hogy keltsen fel végre valaki. De tudtam, nincs a közelben senki, aki felébresztene. Hanyatt fekve majdnem megfulladtam a saját nyelvemtől. A szememhez kaptam, hogy erővel nyissam fel a szemhéjaim és végre megszabaduljak a kísérteties szorongástól. Nem sikerült. Megzavarodtam. Hirtelen nem tudtam eldönteni álmodom-e az egészet vagy tényleg megtörténik. Horrorisztikus álom-valóság. Védtelennek, sebezhetőnek, tehetetlennek éreztem magam. Kifosztottnak és üresnek. Mérhetetlen aggodalom és kétségbeesés vett körül. Ősszeszorult a szívem és artikulálatlanul ordítoztam. Hanyattdöntött a félelem. Meg kellett fognom a saját nyelvem, hogy meg ne fulladjak, újra. Oldalamra gurultam és már majdnem sírva fakadtam, mikor résnyire sikerült kinyitnom a szemem. Ólomsúlyú volt, nem bírtam nyitva tartani, visszacsukódott, kétségbeesetten próbálkoztam újra és újra, míg meg nem pillantottam a zöld pokróccal letakart, üres ágyat, a képet a falon és végre édesen szortyant fel a hütő.

de-mégse

Azt hiszem itt az ideje, hogy kiírjam magamból ezt a magányos-de-mégse, szomorú-de-mégse, fura, zavart életérzést, hátha hozzá tud szólni valaki valami érdemlegeset és megvilágítja elöttem a világ bonyolultnak tünö dolgait.

Túl vagyok egy nagy szakításon, vagyis igyekszem túl lenni rajta. Eleinte nagyon fura volt “egyedül” lennem, fájdalmas és kínos, és szomorú és sírós-bőgős volt az az időszak. Több mint 3 év után az újdonság erejével hatott rám ez a helyzet. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy nem vagyok hosszútávú kapcsolatra termett ember. „Jelentkezők“ társaságában sokszor úgy éreztem, hogy biztosan nem tudnék, nem csak vele, de mással sem huzamosabb ideig meglenni békességben. És ettől még most is félek és irtózom. De mint az egy igazi nőhöz illik, én is vágyom arra, hogy tetszem az ellenkező neműeknek, hogy bókoljanak nekem, és főleg, hogy legyen ki megöleljen,  amikor arra van szükségem. Nem cirógatásra meg miegymásra gondolok, ne tessék félreérteni kedves Olvasó, hanem olyan igazi, megnyugtató, együttérző, minden-bajod-ismerő, néma, de mégis sokatmondó, szerelmetes ölelésre. Nincs ilyen ember a közelben, illetőleg akikben megbíztam volna, azok elutasítottak a „nem benned a hiba, hanem bennem“ (= bocs, nem te vagy az, akit én keresek) „magyarázattal“. Ez a magányos és szomorú része a fentebb megnevezett életérzésnek. A „de-mégse“ pedig az önnyugtató magyarázat: „Na jó, jó, de ha még lenne is alkalmas jelentkező, hova tennéd, drága bogaram?“ kérdem magam magam. „Elrejted az óangol jegyzetek közé? Esetleg a Shakespeare kötetbe, netalán a szociolingvisztka szemináriumi munkába? Vagy becsomagolod a kofferbe és viszed Pestre? Ja, persze, majd jár veled az Ausztrál kultúra-előadásra és onnan mehetünk is Amerikába, és ezek után már gond nélkül pakolom be a Londonban töltendő szemeszterre...“ Persze, a szerelem mindent legyőz és ha igazán fontosak lennénk egymásnak szakítanánk is egymásra időt. De a távkapcsolatba nem megyek bele mégegyszer. Egy életre megtanultam, hogy az nem nekem való, és ebből kifolyólag a partnerem se élné túl. Hát így...egyedül egyszerűbbek a dolgok, és minden jel arra mutat, hogy ennek most így is kell lennie...Tehát igyekszem nem bánkódni, bár azt elég nehéz vezényszóra.  

 

A szemeszterzáró magyarbuli tanulsága(i) 2.

Jürgen kedvéért:

A magyarbuli nagyon jól sikerült. Az utolsó utáni pillanatban döntöttem el, hogy mégis megyek (ennek a mai óangol dolgozat látta kárát), 2perc alatt kaptam össze magam, de szárnyaltam a spontán örömtől, meg örültem a lányoknak, szóval nem nagyon érdekelt, hogyan áll a hajam éppen. Ennek ellenére mindenkinek nagyon tetszett az új hajszín, sőt szexinek is tituláták (a szín jelenleg „tmavá čokoládová”), és asszem látszott rajtam, hogy most felhőtlenül akarok szórakozni és semmi mást, csak jól érezni magam a barátnőkkel. Naná, hogy ilyenkor tűnik fel a pasiknak is a mosolyod, meg a tarka színekben játszó szemed J (merthogy az enyém olyan zöldes, kékes-szürke egy kis rozsdasárgával) hahh, és amikor rájönnek, hogy még táncolni is tudsz… csodás. Szó szerint végigtáncoltam az éjjelt és tényleg önfeledten roptam, és szépnek és vonzónak éreztem magam. De csitt. Erről ennyit. Befejezésképpen álljon itt a már elhangzott-leírt kiábrándító komment, ami azt hiszem mindent elárul: A másnap(osság) tanulsága: az ilyen buli-hercegek amilyen gyorsan feltűnnek, olyan gyorsan el is tűnnek. Bár lehethogy elhamarkodottan írom ezt most...de, ahh zavarban vagyok. Érted ugye, mire gondolok? Nem tudom, hogy ezt most sajnáljam-e vagy inkább örüljek…(lásd a köv. postot)

An open letter to Peter "Jürgen" Urban, the writer of szUPjektiv.sk on the occasion Mr. Urban announced he will continue to write his blog in German

Dear,

I've read your new blogpost and I'm not enthusiastic at all!!! What does that mean? I'm literally stunned and shocked and stucked and failing to wish you all well. I know I should encourage the new idea, and support you at the new beginnings as a good friend but paralelly I'm really afraid that we will lose our relationship splendidly built through our blogposts.

Well... On one hand I'm sad and I will stay sad if you continue to write only in German on the other hand I can understand your solution. I myself had the idea to start my own blog originally in English or at least to translate each post to English and add the link. However, I failed to do so because I'm still not sure about my English and can express my deepest inner feelings only in my mother tongue.

I'm...I'm just shocked. And deeply sad. Almost crying. I won't understand you anymore? I won't cry out loud "Yes, exactly! That's it! Awsome!" or sigh "How beautiful! or Oh, now I feel strength in my veins again!" while reading your piece of work?

I felt like this when I've found your blog: http://www.youtube.com/watch?v=y-PXoEbcBXU&feature=related and now I feel like this: http://www.youtube.com/watch?v=2_AOoi7Gx-o&feature=related .

With love and confused feelings,

Julicska

A szemeszterzáró magyarbuli tanulsága

A herceg-jelöltek akkor tünnek fel a láthatáron, mikor már lemondtál rólunk és egyáltalán nem várod öket.

"Pán Ježiš nie je Rambo."

Krisztus Király ünnepére

Ma délelőtt a Szt.Erzsébet kórház onkológiai részlegének kápolnájában voltam szentmisén. Kicsike kápolna, nagyon egyszerű berendezéssel, fehér falak, hagyományos feszület, betegek pongyolában. Egy kapucinus atya celebrálta a misét. Az ő szájából hangzott el a címadó mondat.

Sokszor megkérdezzük magunktól: „Krisztus valóban király? Ura a helyzetnek?“ Főleg olyankor hangzanak el ezek a kérdések, mikor szembesülünk az élet nehézségeivel, a saját tehetetlenségünkkel, rajtunk kívül álló problémákkal, betegséggel, a világban szorgosan munkálkodó rosszal: gyilkosságok, merényletek, korrupció. Nem értjük MIÉRT történnek a dolgok úgy ahogy megtörténnek, választ várunk és mindenekelőtt gyors megoldást, akár a Jóistentől.De az Úr Jézus nem egy Rambo, aki egyetlen ökölcsapással elsöpri az ellenséget. És valóban. Úgy tűnhet, nem azt kapjuk amit kérünk. Nem kötelezően abban a formában, amiben mi elképzeljük. Hiszem, hogy mindennek, ami velünk történik, a problémák és megpróbáltatások, de a váratlan örömök is, egy célt szolgálnak: az üdvösséget. Ha életünk királyának Krisztust választjuk, nem kell az ok-okozati viszonyokba belegabalyodnunk és elszomorodnunk, rosszabb esetben megtébolyodnunk, mikor nem értjük meg azonnal a tettek és történések mögött megbúvó szándékot.

A zene az kell...

Mily csodásak léptei annak, ki az örömhírt hozza!"

Csütörtök délelőtt szépen sütött a nap, kellemes volt a levegő. Élveztem, hogy minden(k)i kicsit kivirul. Viszont aggódtam az elintézendő ügyek miatt a pesti részképzéssel kapcsolatban, izgultam és a szép idő ellenére nehéz volt a pici szívem. A belvárosban közlekedve kellemes zenére lettem figyelmes, azt gondoltam valamelyik boltból hallatszik ki a rádió. De nem. A Laurinská utca sarkán egy fiatal zenész öltönyben (!) hárfázott. Igen, hárfázott. Igen, azon a böhömnagy húros hangszeren játszott. Ráadásul csodálatosan. Meseszerűen. Sietnem kellett és csak lelassítottam lépteim, de nem tudtam megállni, hogy ne tekingessek folyton vissza rá.

Visszamentem.

Megálltam.

Hallgattam.

Mosolyogtam.

Mit mosolyogtam! Kacagott, nevetett, ficánkolt vidáman a pici szívem! Hevesen, de megkönnyebülten dobogott és örült és boldog volt és mindent elfelejtett és semmi sem lohaszthatta le az egyre szélesedő, mély és sokáig tartó, belső mosolyt, még a komor, akadékoskodó tanszékvezető sem. És ekkor megszólalt: „Az ilyen művésznek virágot! Tapsot! Mosolyt, ölelést, meleg kézszorítást! De izibe!“ És én hallgattam rá, és kerestem gyorsan egy virágárust...

Sokszor nagyon kevés elég, hogy vidámabban, szívünkben is mosollyal nézzünk szembe akár az egész világgal.  

Vasárnap esti megállapítás

Plátói-szerelmes lettem. Tudom, helyesen plátói szerelembe estem - legalábbis gondolom. De legszívesebben ráadásul így írtam volna: plátóiszerelmeslettem. Jaj, nem lesz ez így jó.

Aludni vagy nem aludni, az itt a kérdés

Már nyolcadik éve lakom mindenféle más helyeken, mint otthon. Hatodik lakhatási lehetőségemet fogyasztom, így a hatodik lakótársgárdát is. Azt hiszem, kezdek besokallni.

Az egy dolog, hogy fiatalok vagyunk és addig kell bulizni míg lehet, addig kell menni míg lehet, addig kell mindent kipróbálni míg lehet. De én néha ki szeretném magam aludni is. Utálom, mikor reggelente fejfájással ébredek, mikor el van gémberedve a derekam a kifeküdt matractól, és alig tudom mozgatni a végtagjaimat a zsibbadtságtól. (Mintha legalább 80 éves lennék!) Utálom azt is, mikor időben lefeküdnék, de nem tehetem, mert a szomszédban akkor kezdik rengető hangerővel hallgatni az idétlenebbnél idétlenebb indie-rock-slágereket. Vagy éppen szlovák népdalokat énekelnek a szembenlévő erkélyen...

Nem értem mért kell nekem ennek közvetett módon részese lennem. Fárasztó, és bár elalszom a zajban is, reggel úgy ébredek mintha le sem feküdtem volna. Persze, van olyan is mikor, óhatatlanul, valószínűleg az általam keltett zajt hallják mások, de igyekszem tekintettel lenni a nyugalomravágyókra.

Nővérem erre csak annyit mondott: „Minden úgy van jól ahogy.“ Sovány vigasz, kövér türelempróba.

Sok beszédnek...

Azt hiszem arról kezdek hirhedt lenni, hogy sokat beszélek. Az egy dolog, hogy majdnem mindenről megvan a véleményem, nadehogy azt ki is mondom...

Mindig mindent Ádámnál és Évánál kezdek, van amit többször elismétlek, minden részlet részletét is részletezem, a körülményeket aprólékosan szemügyre veszem és leírom, mindent bőven kifejtek, elmagyarázok. Sőt! Tudálékos is szoktam lenni. Mit tudálékos! Még főnökösködő is! Na jó, azért parancsolgatni nem szoktam, de azt hiszem természetes erélyességem megfélemlít másokat. Az a fajta ember vagyok aki 5 mondatban mondja el azt, amit igazából egyben is ellehetne. És szükségem van a visszajelzésre is, hogy a hallgató felfogja mit hablatyolok. Katasztrófa.

Tudom, hogy sokat beszélek.

De meg is hallja valaki?

Baleset

Tegnap reggel iskolába menet láttam életem első, igazi, valóságos, a halál lehetőségét is magában hordozó közúti balesetét.

Akik a Malomvölgyből járnak a Bölcsészettudományi vagy Jogi Karra, vagy csak egyszerűen a „Safko“ felé tartanak általában a Lafranconin szállnak át a hirhedt 31-es vagy 39-es buszról valamelyik villamosra. Reggelente elég nagy a forgalom a duplasávos úton, de a buszról mindig nagy tömeg megy a villamosmegálló-szigetre, így előbb-utóbb a gyalogosok megállásra kényszerítik a gépjárműveket. Főleg ha épp beér a villamos és el kell érni az órát és sietünk. Olyankor talán a sofőrök is belátóbbak és elengedik a tömegközlekedésre szoruló, gyámoltalan, kétlábon közlekedő diákokat. Pontosan ez történt tegnap reggel is. Leszálltunk a buszról, ott a villamos, nagy a forgalom, nem bírunk átjutni, mert nem állnak meg a gyalogos-átkelőhelynél (!!!). Végre a külső sávban megállt a szürke kocsi (ez a kedves sofőr vállalta a mögötte sorakozó, legalább 3 másik sofőr rosszallását, hogy mért áll meg, gyerünk, mert piros lesz majd és ottragadunk a dugóban). Ennek megörülve majdnem átszaladtam az úton a villamosra, de láttam amint az becsukja ajtóit, így nem strapáltam magam. Ellenben az  eleddig mellettem álldogáló srác fontosnak tartotta volna feljutni pontosan erre a villamosra. (Számszerint a 17-esre.) A belső sávban haladó téglaszínű Škoda Fabia vezetője pedig azt tartotta fontosnak, hogy telefonnal a fülénél - nem headset a fülén, hanem telefon a kézben! - áthajtson, lehetőleg szinte lassítás nélkül a gyalogosátkelőn, mielőtt még a gyalogosok átérnének a túloldalra, megelőzve ezzel a kellemetlen másfél perces várakozást. Eme két, ebben az esetben ugyan egymást keresztező, de egyben egymást kizáró prioritás ütközésének következménye a két mozgó közlekedő ütközése lett. A villamosra futó srác még mintha észbe is kapott volna, meg akart állni, de nekiesett az autó orrának valahogy oldalról, a kocsi továbbment, a srác a földre esett. Ilyenkor mondják, hogy nem emlékszem, olyan gyorsan történt, meghogy az agy betölti a fekete lyukakat nagy valószínűséggel odaillő részletekkel. De én emlékszem. A kocsi megállt a zebra után, vezetője befejezte a telefonbeszélgetést és csak azután szállt ki ijedt arccal. A balesetet szenvedett srác meg felállt, és eléggé felháborodva valamit mondott a sofőrnek, az aztán beült a kocsiba és továbbhajtott, a srác meg felszállt a következő villamosra.

Asszem a sofőrt nem kell minősítenem. Nos, ezek után csak két hozzáfűzni valóm van:

1. ez a rövid incidens sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az eddig látott összes olyan film, amiben véres balesetek, gyilkosságok vagy életveszélyes helyzetek játszódtak. 
2. Sofőrök, gyalogosok egyaránt: vigyázzatok az úton, főleg a gyalogos-átkelőhelyek környékén! És tessék már egy kicsit körültekintőbbnek lenni, attól hogy valaki nem személygépkocsival közlekedik még ugyanolyan résztvevője a közúti közlekedésnek, és igen, van olyan, kedves sofőrök, hogy a gyalogosnak van előnye!

U.i.: Aki ismeri a srácot, vagy tud róla valamit irányítsa hozzám, legyen szíves, ha esetleg szüksége lenne tanúra.  (A baleset 2009. nov. 5-én, reggel 08:05 körül, a Lafranconi buszmegállónál történt, a srác meg kicsit nagydarab, barnahajú, szemüveges, piros sportkabátot viselt akkor.)

Az elmúlt egy év

Az elözö bejegyzésben fényképeket ígértem... tessék, itt a link: http://indafoto.hu/talicskafotok/alap_album
Sajnos nem tudok változtatni a címkéken, ez is technikai alulképzettségemet bizonyítandó. Így itt kell hozzátennem, hogy az elmúlt egy év minden szempontból a változások éve volt, nem csak a hajam más. Én is más lettem, ki-ki maga döntse el mennyire pozitív vagy negatív a változás. Én jól érzem magam így. 

Na végre...

Itt vagyok, élek és virulok és rögtön egy léha és megfontolatlan igérettel indítom a betegség és szünet utáni új évadot: ünnepélyesen fogadom, hogy rendszeresen fogok írni. Mindenesetre gyakrabban és igyekszem helyesírásilag is helyesebben. (Stilisztikai megjegyzés: tudom, az első mondatban rengeteg az és, de nekem így tetszik)

Az utolsó bejegyzésem nagyon régen készült és azóta természetesen annyi minden történt, hogy csak apránként fogom tudni magamban felidézni és nektek ide adagolni.

Máris ott kezdem, hogy még valamikor augusztusban súlyos betegség után elhunyt kedvenc laptopom. Majdnem pótolhatatlannak bizonyult (mindenféle anyagi vonzatok meg spanyolországi kirándulások miatt), de októberben a bátyuskám megszánt és kölcsönpénzen vettünk egy vadonatújat. Így alig három hete vagyok újra írásképes. De míg nem volt elektronikus jegyzetfüzetem papírra irogattam egy helyes katicás tömböcskébe, ami természetesen nincsen nálam. Abban van minden épkézláb ötletem és érdekes megválaszolatlan kérdéseim zöme, így csak ilyen szófacsarást kaptok meg egy halom képet :)