Én is törékeny vagyok. Ha a postán feladnám magam, kérnék egy "fragile" matricát a homlokomra. Vagy inkább a szívem fölé?
Sokan mondják mostanság, hogy a nagy lehetöség meg a floridai meleg ellenére sem lennének szívesen a helyemben és vállalnák be ezt az évet Amerikában. Én meg de. És minden kellemetlenség, szomorúság és talán sok feleslegesnek tünö indok ellenére, meg a nagy anyagi megterhelés ellenére sem bánom, hogy augusztusban igencsak hirtelen döntöttem erröl az évröl. Sokat tanultam, sokat tapasztaltam, megerösödtem. De ez nem jelenti azt, hogy mindig sziklaszilárdan állok a helyemen és nincs ami lesújtson vagy kibillentsen.
Igenis, törékeny vagyok. Ez tény, bármennyire is szeretném tagadni, vagy legalábbis áhitozom arra, hogy ne így legyen. És nem is olyan régen nagyon is összetörettem. Próbára tétettem, és porrá zúzattam. Még jó, hogy Isten kegyelme az apró szilánkokra törött picinyke engem is össze tud újra és újra ragasztani.
2010. december 29., szerda
Rend a lelke?
Már több mint egy hete itthon vagyok. Jó nem? Csudijó. Viszont igaznak találom a mondást, hogy minden csoda három napig tart. Három nap után azért kiütköznek a tökéletlenségek, a kellemetlenségek és egyáltalában azok a dolgok, amik nem hiányoztak Floridában. Persze, semmi sem tökéletes. Nem is várom el. Csak épp szembesülnöm kellett azzal, hogy változtatni akarok a régi életemen, az újat, a floridait meg nem szeretem. "Csöbörböl vödörbe"-érzés. Mit lehet ezzel kezdeni?
Utálom feltételekhez kötni a változásokat, most már. Majd akkor más lesz, ha... Nagy lóbrokit lesz az akkor más. Mégis sokszor hiányzik belölem a bátorság és az akaraterö, hogy ne halogassak semmit, hanem határozottan kézbe vegyem a dolgaim. A feltételek csak kifogások, amiket én elöszeretettel használtam eddig. De egyáltalán nem segítenek.
A "csöbörböl vödörbe-érzés"-töl igencsak feszült lettem, amit kedves kis családom nálamnál is néha hanyagabb tagjain töĺtöttem ki, és egyfolytában házsártoskodtam, és nem gyöztem a fejükhöz vagdosni a nappaliban hagyott üres csoki- ill. szaloncukorpapírokat, a mosatlan edényt, a ragacsos asztalt. S végül, ráadásul, még sírós karácsony is lett belöle. Szóval a "rend a lelke mindennek" mondásban többé nem nagyon bízom. Söt, most is a szobámban uralkodó igencsak szembetünö, és a lelkemben dúló láthatatlan felfordulás, kellös közepén ülve írok. És egy darabig még nem szándékozom rendet rakni. Legalábbis a szobámban.
Utálom feltételekhez kötni a változásokat, most már. Majd akkor más lesz, ha... Nagy lóbrokit lesz az akkor más. Mégis sokszor hiányzik belölem a bátorság és az akaraterö, hogy ne halogassak semmit, hanem határozottan kézbe vegyem a dolgaim. A feltételek csak kifogások, amiket én elöszeretettel használtam eddig. De egyáltalán nem segítenek.
A "csöbörböl vödörbe-érzés"-töl igencsak feszült lettem, amit kedves kis családom nálamnál is néha hanyagabb tagjain töĺtöttem ki, és egyfolytában házsártoskodtam, és nem gyöztem a fejükhöz vagdosni a nappaliban hagyott üres csoki- ill. szaloncukorpapírokat, a mosatlan edényt, a ragacsos asztalt. S végül, ráadásul, még sírós karácsony is lett belöle. Szóval a "rend a lelke mindennek" mondásban többé nem nagyon bízom. Söt, most is a szobámban uralkodó igencsak szembetünö, és a lelkemben dúló láthatatlan felfordulás, kellös közepén ülve írok. És egy darabig még nem szándékozom rendet rakni. Legalábbis a szobámban.
2010. december 22., szerda
Žeby sme boli na Slovensku?
Tegnap meg mai 4 hónap után újra vonatoztam meg villamosoztam. Úgy tünik a 4 hónap elég hosszú idö ahhoz, hogy eme tömegközlekedési eszközök használata szentimentális érzelmeket váltsanak ki belölem. Még azt se bántam, hogy ma délelött egész úton Pozsonytól Sellyéig a zsúfolásig telt vonat folyosóján kellett állnom.
De ami talán igazán visszazökkentett, az egy fiatalember helykeresése volt. Felszállt és megpróbált szabad ülöhelyet keríteni. A folyosón álló öregúr mondta neki, hogy már csak a foglalt, helyjegyes helyek várnak a gazdáikra.
Erre a srác: "Ja viem. Ja mám miestenku."
Öregúr: "Aha. Tak skúste prejsť."
- "No ale ja mám na prvú triedu. Ale prvá trieda tu ani nie je."
- "Viete, ani ma to neprekvapuje, že vám to predali. Ani by sme neboli na Slovensku."
Hát igen. Soha nem lesz tökéletes kis országunk. Se a tömegközlekedés, se a gazdaság, se a munkaeröpiac, se az adó, se a szomszédunk. De én mégis szeretek itthon lenni.
De ami talán igazán visszazökkentett, az egy fiatalember helykeresése volt. Felszállt és megpróbált szabad ülöhelyet keríteni. A folyosón álló öregúr mondta neki, hogy már csak a foglalt, helyjegyes helyek várnak a gazdáikra.
Erre a srác: "Ja viem. Ja mám miestenku."
Öregúr: "Aha. Tak skúste prejsť."
- "No ale ja mám na prvú triedu. Ale prvá trieda tu ani nie je."
- "Viete, ani ma to neprekvapuje, že vám to predali. Ani by sme neboli na Slovensku."
Hát igen. Soha nem lesz tökéletes kis országunk. Se a tömegközlekedés, se a gazdaság, se a munkaeröpiac, se az adó, se a szomszédunk. De én mégis szeretek itthon lenni.
2010. december 20., hétfő
Otthon, édes otthon
Elismerem, hogy az elözö bejegyzés valahogy nagyon gyerekesre és nagyon hisztérikusra sikerült, de valahogy ez tükrözte legjobban a pillanatnyi állapotot.
Most viszont már kis falum kis házának kis szobájának melegében ücsörögve írom ezt a posztot. Otthon vagyok. Végre. És tényleg.
Szombat délután kettötöl (itthon 8tól) tegnap délután kettöig úton voltam. Szerencsére a düsseldorfi járatot nem törölték, se a bécsit; viszont a csomagom valahol e két desztináció között tart még mindig. Benne a sok karácsonyi meglepivel. Nagyon hosszú bejegyzést tudnák kerekíteni az utazásból, de egyenlöre még mindig küzdök az idöeltolódás okozta enyhe kábasággal, és talán nem is érne annyit egy hosszú bejegyzés mint ezek a rövid gondolatok, amik most lassan, nagy álmos szemekkel vánszorognak és próbálják magukat kibogozni a vizsgák után most már mindenféle okossággal teli kis agyacskámban.
Bécsben egy szál pólóban meg pulcsiban, és surranóban szálltam ki a repcsiböl. Mindenki más nagykabát-sapka-sál-hócsizma összaállításban. Hát ja, a -10 az -10. Florida meg egy meleg állam. Mármint olyan állam ahol az éghajlat meleg. :D
28szor szálltam repülöre és landoltam a világ különbözö pontjain az elmúlt 4 évben. És most elöször érkezik késöbb a csomagom... Egész jó átlag. :-/
9órát ültem egy lengyel - gondolom egyetemista - srác mellett, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz. Nincs ebben semmi romantika. Nem is egy repcsin fogok megismerkedni a leendö férjemmel. :P
Végre rendes, normális, igazi karácsonyi hangulat hála a hidegnek meg a hónak. Meg a karácsonyi vásárnak, ahová drága bátyuskám elvitt tegnap puncsot inni egyenesen a bécsi reptérröl. A karácsonyi fényekben pompázó floridai pálmafák nagyon viccesek és talán kicsit patetikusak is.
Anyukám vacsorával meg gofrival várt. Igazi kaja!!! :) És együtt vacsorázott a család. Olyan érzésem volt, hogy ez alatt a fél nap alatt többet nevettem mint majd' fél év alatt amit kinn töltöttem.
Khm... ma reggel rá kellett jönnöm (újra), hogy milyen rövid az eszem. Újra felfedeztem a sárga-virágos függönyöm, amit pedig én varrtam tavaly nyáron. Nem igazán értem a piros lámpa helyett miért egy kék áll az asztalomon. Se arra nem jöttem még rá, vajon mi történt a fekete téli zoknijaimmal ill. az egyik legjobb farmerommal.
Ma reggel háromszor reggeliztem. Apukámmal hajnali 3kor, a húgommal mielött suliba ment fél7kor meg anyukámmal miután a húgom elment. De jó, hogy ilyen sokan vagyunk. Így legalább a másik húgommal tízóraizhattam. :)
Ha hétfö akkor orosz tojás. 4hónap után elöször. :)
Most viszont már kis falum kis házának kis szobájának melegében ücsörögve írom ezt a posztot. Otthon vagyok. Végre. És tényleg.
Szombat délután kettötöl (itthon 8tól) tegnap délután kettöig úton voltam. Szerencsére a düsseldorfi járatot nem törölték, se a bécsit; viszont a csomagom valahol e két desztináció között tart még mindig. Benne a sok karácsonyi meglepivel. Nagyon hosszú bejegyzést tudnák kerekíteni az utazásból, de egyenlöre még mindig küzdök az idöeltolódás okozta enyhe kábasággal, és talán nem is érne annyit egy hosszú bejegyzés mint ezek a rövid gondolatok, amik most lassan, nagy álmos szemekkel vánszorognak és próbálják magukat kibogozni a vizsgák után most már mindenféle okossággal teli kis agyacskámban.
Bécsben egy szál pólóban meg pulcsiban, és surranóban szálltam ki a repcsiböl. Mindenki más nagykabát-sapka-sál-hócsizma összaállításban. Hát ja, a -10 az -10. Florida meg egy meleg állam. Mármint olyan állam ahol az éghajlat meleg. :D
28szor szálltam repülöre és landoltam a világ különbözö pontjain az elmúlt 4 évben. És most elöször érkezik késöbb a csomagom... Egész jó átlag. :-/
9órát ültem egy lengyel - gondolom egyetemista - srác mellett, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz. Nincs ebben semmi romantika. Nem is egy repcsin fogok megismerkedni a leendö férjemmel. :P
Végre rendes, normális, igazi karácsonyi hangulat hála a hidegnek meg a hónak. Meg a karácsonyi vásárnak, ahová drága bátyuskám elvitt tegnap puncsot inni egyenesen a bécsi reptérröl. A karácsonyi fényekben pompázó floridai pálmafák nagyon viccesek és talán kicsit patetikusak is.
Anyukám vacsorával meg gofrival várt. Igazi kaja!!! :) És együtt vacsorázott a család. Olyan érzésem volt, hogy ez alatt a fél nap alatt többet nevettem mint majd' fél év alatt amit kinn töltöttem.
Khm... ma reggel rá kellett jönnöm (újra), hogy milyen rövid az eszem. Újra felfedeztem a sárga-virágos függönyöm, amit pedig én varrtam tavaly nyáron. Nem igazán értem a piros lámpa helyett miért egy kék áll az asztalomon. Se arra nem jöttem még rá, vajon mi történt a fekete téli zoknijaimmal ill. az egyik legjobb farmerommal.
Ma reggel háromszor reggeliztem. Apukámmal hajnali 3kor, a húgommal mielött suliba ment fél7kor meg anyukámmal miután a húgom elment. De jó, hogy ilyen sokan vagyunk. Így legalább a másik húgommal tízóraizhattam. :)
Ha hétfö akkor orosz tojás. 4hónap után elöször. :)
2010. december 12., vasárnap
áááááááááááááááááááá
áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!!!
Most pontosan így érzem magam. 80$ a taxi a reptérre. A tanárúr megváltoztatta a vizsgát. Jan. 14-17én támogatott kirándulás New York-ba (15én jövök vissza). Holnap vizsga. Esszét kell írni. És mért nem kapok senkitöl még csak egy ímélt sem? Csak jövö héten megyek haza, addig még itt vagyok. Ez olyan mintha, egy hétig nem beszélne velem senki, mondván majd jövö héten mikor otthon leszek, majd akkor beszélünk. Edzeni kéne két vizsga között, meg gyüjteni a pénzt a csapatnak. Kinek van felesleges $100-ja? Stupid, stupid, stupid! Haza akarok mennniiiiiiiii!!!!
áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
Most pontosan így érzem magam. 80$ a taxi a reptérre. A tanárúr megváltoztatta a vizsgát. Jan. 14-17én támogatott kirándulás New York-ba (15én jövök vissza). Holnap vizsga. Esszét kell írni. És mért nem kapok senkitöl még csak egy ímélt sem? Csak jövö héten megyek haza, addig még itt vagyok. Ez olyan mintha, egy hétig nem beszélne velem senki, mondván majd jövö héten mikor otthon leszek, majd akkor beszélünk. Edzeni kéne két vizsga között, meg gyüjteni a pénzt a csapatnak. Kinek van felesleges $100-ja? Stupid, stupid, stupid! Haza akarok mennniiiiiiiii!!!!
áááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá
2010. december 11., szombat
Arról, hogy...
Arról, hogy milyen vacakul vagyok nem tudok írni. Megint itt van.
Mosolyszünet.
Ki nem állhatom.
Fészbúk- és ímélbámulás naphosszat.
Mosolyszünet.
Ki nem állhatom.
Fészbúk- és ímélbámulás naphosszat.
2010. december 6., hétfő
Még 2 hét
Még 13at kell aludnom és repülök haza. Ahogy közeledik a repjegyen virító dátum annál izgatottabb leszek. Minél izgatottabb vagyok annál vigyoribb. Minél vigyoribb vagyok annál szétszórtabb. Minél szétszórtabb vagyok annál inkább nem tudok a dolgokra figyelni. És mindez hova vezet? Hogy majd a vizsgákon nem jut eszembe semmi, hogy nem tudok másról beszélni mint a hazaútról, és persze akár csalódáshoz is, hogy nem teljesülnek a rejtett karácsonyi vágyak. És persze oda, hogy újra és újra megnézem ezt, és reménykedem hogy bátyám nem feledkezik el rólam és eljön értem a reptérre. :P
2010. december 3., péntek
Chai
Holnapra kiselöadás. Teszt. Sok olvasnivaló amit nagyon élveznék, ha...Ha nem szorítana az idö. És nem zakatolna a fülembe máris a holnap hajnali ébredés az edzésre. De most kicsit itt akarok lenni. És kicsit író akarok lenni. És nem akarok nagy dolgokat megírni, hanem éppen csak azt hogyan iszom már a harmadik bögre teát egy és ugyanazon teazacskóból készítve.
Vaníliás Chai.
Óvatosan téptem fel a kis teászacskót, vigyázva nehogy sérüljön a márkacímke. Zsu mindig örül az új szerzeményeknek, föleg ha jó állapotban vannak :) Ahogy kinyílt az színes rejtekhely az illat kiszabadult. Ugyanezt éreztem ma délelött az irodában. Karácsonyt idézö, melengetö. Vanília és enyhe fahéj. Persze, kinn hétágra süt a nap. Egyszvetteres idö. Furcsa diszharmónia a karácsonyi díszek és a pálmafák között.
Míg felforr a víz leülök az ágyra olvasni. Olyan kényelmesen helyezkedem el, hogy teljesen elfeledkezem a teáról. Újraforralás. Másodszorra sikerül. Lejár a mosás és le kell mennem a mosodába megmenteni a ruháim a következö szennyesadagtól. Teazacsi a teában marad míg elrendezem a mosást. Édes füszeres íz. Jó erösre sikerült.
The Aeneid of Virgil. Még 4 könyv, amit még múlt hétre kellett volna elolvasni. Iszonyú távolinak tünik a múlt hét. Azóta hálaadás, betegség, esszé, edzés, mindenféle. Közben lassan elszürcsölöm a második bögrével is, ami az elözö hígítottja. És most már sokkal kellemesebb. Most jó.
Te jó ég! Mindjárt két óra. Ebéd! Uff... így is már csak szendvics lesz belöle. De hékás mit csináltam mostanáig?! Ebéd után elmegyek a könyvtárba anyagot gyüjteni az elöadáshoz. Elkókadok a számítógép elött. Nem bírom nyitvatartani a szemem. Zúg a fejem. Mi van velem?! Na jó, teszt nem teszt itt a szundi ideje! Ami persze nem sikerül sehogyse, olyan feszült vagyok. És most itt. A harmadik bögre. Fekete tea, tehát elméletileg élénkítö hatású. Most már gyenge. Bár a színéböl úgy gondoltam, még jó lehet. Nem rossz, csak épp...valami hiányzik.
Emberi mértékkel mérhetetlen álmossággal küszködöm. Közeledik a hét vége. A munka áll. Áll bizony, mert megint elutasítottak. Nem leszek nagykövet. Bár személyes üzenetként azt kaptam válaszul, hogy nagyon impresszív az életrajzom, a jelentkezési íven adott válaszok pedig igazán a topra emeltek. Mindenképp jelentkezzem jövöre. Csakhogy jövöre már nem leszek itt.
Vaníliás Chai.
Óvatosan téptem fel a kis teászacskót, vigyázva nehogy sérüljön a márkacímke. Zsu mindig örül az új szerzeményeknek, föleg ha jó állapotban vannak :) Ahogy kinyílt az színes rejtekhely az illat kiszabadult. Ugyanezt éreztem ma délelött az irodában. Karácsonyt idézö, melengetö. Vanília és enyhe fahéj. Persze, kinn hétágra süt a nap. Egyszvetteres idö. Furcsa diszharmónia a karácsonyi díszek és a pálmafák között.
Míg felforr a víz leülök az ágyra olvasni. Olyan kényelmesen helyezkedem el, hogy teljesen elfeledkezem a teáról. Újraforralás. Másodszorra sikerül. Lejár a mosás és le kell mennem a mosodába megmenteni a ruháim a következö szennyesadagtól. Teazacsi a teában marad míg elrendezem a mosást. Édes füszeres íz. Jó erösre sikerült.
The Aeneid of Virgil. Még 4 könyv, amit még múlt hétre kellett volna elolvasni. Iszonyú távolinak tünik a múlt hét. Azóta hálaadás, betegség, esszé, edzés, mindenféle. Közben lassan elszürcsölöm a második bögrével is, ami az elözö hígítottja. És most már sokkal kellemesebb. Most jó.
Te jó ég! Mindjárt két óra. Ebéd! Uff... így is már csak szendvics lesz belöle. De hékás mit csináltam mostanáig?! Ebéd után elmegyek a könyvtárba anyagot gyüjteni az elöadáshoz. Elkókadok a számítógép elött. Nem bírom nyitvatartani a szemem. Zúg a fejem. Mi van velem?! Na jó, teszt nem teszt itt a szundi ideje! Ami persze nem sikerül sehogyse, olyan feszült vagyok. És most itt. A harmadik bögre. Fekete tea, tehát elméletileg élénkítö hatású. Most már gyenge. Bár a színéböl úgy gondoltam, még jó lehet. Nem rossz, csak épp...valami hiányzik.
Emberi mértékkel mérhetetlen álmossággal küszködöm. Közeledik a hét vége. A munka áll. Áll bizony, mert megint elutasítottak. Nem leszek nagykövet. Bár személyes üzenetként azt kaptam válaszul, hogy nagyon impresszív az életrajzom, a jelentkezési íven adott válaszok pedig igazán a topra emeltek. Mindenképp jelentkezzem jövöre. Csakhogy jövöre már nem leszek itt.
2010. november 25., csütörtök
Thanksgiving
Most csak csupa grafománságból írok, mert mindenki elment haza a 4napos hálaadási szünetre. Európai lévén, nekem ez valahogy, nem is tudom...Már hetek óta mindenki a hálaadás körül nyüzsög, azt tervezi kivel hova mikor megy, mit fog enni és hogy végre otthon lesz a családjával. Ez egy abszolúte amerikai dolog; nem olyan kommersz mint a "halloween", amit Európában is egyre több ország "ünnepel" amerikai módra.
Ez a nap állítólag, az amerikai fociról, a pulykáról és a családról szól. Csupa finomságot esznek az emberkék egész nap, élvezik, hogy otthon vannak a családjukkal, és amerikai focit néznek. (megj. itt az amerikai foci a "football", a rendes foci pedig "soccer", nem ám összekeverni.) És persze, hálával emlékeznek a kedves indiánokra, akik a Plymoth kikötöjéböl indult Mayflower hajó utasait átsegítették az elsö kemény, gyilkos télen. (Sarkított verzió.)
De csak mert repcsin érkeztem és nem hajóval, nem hajtott az anyagi javak megszerzése, se nem üldöztek otthon a vallásom miatt, söt! indiánokkal sem találkoztam, és nem tanultam a kukoricaszedést-termesztést, attól még nekem is van miért hálát adnom nap mint nap!
Mégpedig azért, hogy: egyáltalán itt vagyok, hogy tanulhatok, hogy élek és virulok, hogy csudijó családocskám van, aki mindenben támogat, hogy vannak barátaim, akik mindig akkor jelentkeznek be gtalkon amikor éppen nem érek rá, hogy sokan vannak akik drukkolnak nekem, hogy a tanárok itt mindenben segítenek, hogy csudijó edzönk van, aki motiválni tud, hogy mindig van mit olvasnom, néznem, hallgatnom, hogy van mit ennem-innom, hogy annyi sok szép helyen jártam eddig és remélem még sok szép helyen járok majd a jövöben. És igen, hogy egyáltalán reményteljes jövöt látok magam elött; vannak elképzeléseim és ötleteim, vannak céljaim és van mi motiváljon :)
U.i.: holnap az egyik tanárom családjával eszem egy tálból a pulykát... :)
Ez a nap állítólag, az amerikai fociról, a pulykáról és a családról szól. Csupa finomságot esznek az emberkék egész nap, élvezik, hogy otthon vannak a családjukkal, és amerikai focit néznek. (megj. itt az amerikai foci a "football", a rendes foci pedig "soccer", nem ám összekeverni.) És persze, hálával emlékeznek a kedves indiánokra, akik a Plymoth kikötöjéböl indult Mayflower hajó utasait átsegítették az elsö kemény, gyilkos télen. (Sarkított verzió.)
De csak mert repcsin érkeztem és nem hajóval, nem hajtott az anyagi javak megszerzése, se nem üldöztek otthon a vallásom miatt, söt! indiánokkal sem találkoztam, és nem tanultam a kukoricaszedést-termesztést, attól még nekem is van miért hálát adnom nap mint nap!
Mégpedig azért, hogy: egyáltalán itt vagyok, hogy tanulhatok, hogy élek és virulok, hogy csudijó családocskám van, aki mindenben támogat, hogy vannak barátaim, akik mindig akkor jelentkeznek be gtalkon amikor éppen nem érek rá, hogy sokan vannak akik drukkolnak nekem, hogy a tanárok itt mindenben segítenek, hogy csudijó edzönk van, aki motiválni tud, hogy mindig van mit olvasnom, néznem, hallgatnom, hogy van mit ennem-innom, hogy annyi sok szép helyen jártam eddig és remélem még sok szép helyen járok majd a jövöben. És igen, hogy egyáltalán reményteljes jövöt látok magam elött; vannak elképzeléseim és ötleteim, vannak céljaim és van mi motiváljon :)
U.i.: holnap az egyik tanárom családjával eszem egy tálból a pulykát... :)
2010. november 23., kedd
Az a bizonyos pont
Na, gyerekek, bocsánat Kedves Olvasó, elértem azt a pontot, amikor már szinte minden mindegy.
Napok óta nem aludtam ki magam. A mára aktuális két darab esszéböl csak egy készült el. És ahelyett, hogy fejvesztve próbálnék még valamit összehozni, és 5 oldalban elmondani Odüsszeuszról és Aeneászról az alvilágban, itt ülök és a blogom fikszírozása közben anyukámmal csetelek. Hát nem szép az élet?!
Minden szép és kellemes és nyugodt. És mindenre van idö, amire csak akarod.
Ráadásul a reggeli edzést is átaludtam. Egyszerüen képtelen voltam kimászni az ágyból és felölteni a csini kis spandex-shortomat.
És nem, nem bennem van a hiba. Most nem vagyok hajlandó felelötlennek tartani magam, mégha annak is tünök (még magamnak is! ajjj...).
Van úgy, hogy egyszerüen összejönnek a dolgok, kicsúszik a lábad alól a talaj, túl sok minden van egyszerre, nem gyözöd a tempót, vagy nevezd ahogy akarod. Egyszerüen van ez így. Aztán elmúlik, felállsz, és új lendülettel, erösebben és vidámabban mint annakelötte, újra nekivágsz ennek az életnek nevezett dzsungelnek. Juhejj!!
Napok óta nem aludtam ki magam. A mára aktuális két darab esszéböl csak egy készült el. És ahelyett, hogy fejvesztve próbálnék még valamit összehozni, és 5 oldalban elmondani Odüsszeuszról és Aeneászról az alvilágban, itt ülök és a blogom fikszírozása közben anyukámmal csetelek. Hát nem szép az élet?!
Minden szép és kellemes és nyugodt. És mindenre van idö, amire csak akarod.
Ráadásul a reggeli edzést is átaludtam. Egyszerüen képtelen voltam kimászni az ágyból és felölteni a csini kis spandex-shortomat.
És nem, nem bennem van a hiba. Most nem vagyok hajlandó felelötlennek tartani magam, mégha annak is tünök (még magamnak is! ajjj...).
Van úgy, hogy egyszerüen összejönnek a dolgok, kicsúszik a lábad alól a talaj, túl sok minden van egyszerre, nem gyözöd a tempót, vagy nevezd ahogy akarod. Egyszerüen van ez így. Aztán elmúlik, felállsz, és új lendülettel, erösebben és vidámabban mint annakelötte, újra nekivágsz ennek az életnek nevezett dzsungelnek. Juhejj!!
2010. november 14., vasárnap
No more calory-counting
I'll start right away to drop the things that bother me uselessly.
I don't wanna bother with my weight and outlook anymore. I just don't. Futile, wasting time and energy. It's eating up my appetite for life. Whenever I look into the mirror and I see my tummy, it freaks me out, and makes me think I'm fat and ugly. It makes me uncomfortable with myself. I don't need that. There's a whole lot of other things in life that make me uncomfortable. So why do I make it even more difficult to myself?
Do you remember this post? I didn't. (Check point No. 1. For those, who can't understand Hungarian: "1. As always I swear to myself, again, that I'm gonna lose that 10kg what's on me. But now I have a very good motivation as well. If I can do it, I'll go skydiving during the summer. If not, I'm NOT gonna bother with this ongoing, everlasting question about my weight. So you'll have to love me like this further on.) Guess what. I did not make it. And I did not go skydiving. But I did worry still. Why? Dunno. The model images this world offers? 'Cos I felt heavy and unhealthy? 'Cos the guys still don't turn around after me? 'Cos I can't wear short shorts?
Because I don't like myself.
It's paradoxical, isn't it? I don't like myself that's why I'm eating too much junk (and sometimes because it actually tastes good), what actually hurts me more. But if I liked myself I would have done and eat what is actually healthy and good for me, wouldn't I?
I'm determined to change this. Wanna join me? :) Please, do love yourself! If you don't, how and why do you expect others to love you? (Moreover, God loves you anyway. Chubby or thin. He created you. :))
From now on, whenever I look into the mirror and see my tummy, I'm gonna greet her with a smile :)
I don't wanna bother with my weight and outlook anymore. I just don't. Futile, wasting time and energy. It's eating up my appetite for life. Whenever I look into the mirror and I see my tummy, it freaks me out, and makes me think I'm fat and ugly. It makes me uncomfortable with myself. I don't need that. There's a whole lot of other things in life that make me uncomfortable. So why do I make it even more difficult to myself?
Do you remember this post? I didn't. (Check point No. 1. For those, who can't understand Hungarian: "1. As always I swear to myself, again, that I'm gonna lose that 10kg what's on me. But now I have a very good motivation as well. If I can do it, I'll go skydiving during the summer. If not, I'm NOT gonna bother with this ongoing, everlasting question about my weight. So you'll have to love me like this further on.) Guess what. I did not make it. And I did not go skydiving. But I did worry still. Why? Dunno. The model images this world offers? 'Cos I felt heavy and unhealthy? 'Cos the guys still don't turn around after me? 'Cos I can't wear short shorts?
Because I don't like myself.
It's paradoxical, isn't it? I don't like myself that's why I'm eating too much junk (and sometimes because it actually tastes good), what actually hurts me more. But if I liked myself I would have done and eat what is actually healthy and good for me, wouldn't I?
I'm determined to change this. Wanna join me? :) Please, do love yourself! If you don't, how and why do you expect others to love you? (Moreover, God loves you anyway. Chubby or thin. He created you. :))
From now on, whenever I look into the mirror and see my tummy, I'm gonna greet her with a smile :)
Live Life DeLiciously
I can't wait. To see you. I can't wait to grow up to be a true, whole person. I can't wait to I get out from my hermitage. (And that's an allusion to Melville's Bartleby, the Scrivener.) I can't wait till I'm strong enough to bear all the burdens of my life alone, with a smile. I can't wait to be slim enough to fit into my old green pants. I can't wait until someone finally gives me a hug and tells me I'm truly his/her friend. I can't wait to learn Spanish and speak it fluently. I couldn't wait for this moment, when I'm finally writing a post fluently in English.
After re-reading it seems I waste a whole lot of time waiting. Waiting for something. Or someone. Instead of... I don't know. What should I do instead?
Should I just go out and live. It's that simple. And to Love. And to Pray. And not to worry all the time. Worry about school. About others' esteem. About my future. And not to wheep about my loneliness ceaselessly. Because I do. And it's futile. No one hears it. Neither I enjoy it. But it felt I have nothing else. No other feeling, except for homesickness, disappointment, sadness, depravity sometimes. It took me over. I want it to be over. I want it really badly.
Why don't I just let it go and let it happen? Enjoyment instead of worry. (And I bet a lot of the fellows here misunderstood my disposition to worry and took it for to contempt.) The misconception's in my head.
After re-reading it seems I waste a whole lot of time waiting. Waiting for something. Or someone. Instead of... I don't know. What should I do instead?
Should I just go out and live. It's that simple. And to Love. And to Pray. And not to worry all the time. Worry about school. About others' esteem. About my future. And not to wheep about my loneliness ceaselessly. Because I do. And it's futile. No one hears it. Neither I enjoy it. But it felt I have nothing else. No other feeling, except for homesickness, disappointment, sadness, depravity sometimes. It took me over. I want it to be over. I want it really badly.
Why don't I just let it go and let it happen? Enjoyment instead of worry. (And I bet a lot of the fellows here misunderstood my disposition to worry and took it for to contempt.) The misconception's in my head.
2010. november 7., vasárnap
Sweet November
Megnéztem a filmet. És igen. Az élet szép!! és csak egy van belöle. és egyáltalán nem könnyü észbentartani, hogy minden pillanatot csak egyszer élhetünk meg. Legalábbis nekem, nem megy könnyen.
Egyfolytában az jár a fejemben, hogy az élet szép. és ha megosztod valakivel akkor még szebb. Vagy hogy van ez? segítsetek kibogozni!
Ha a saját idöded adod másnak? Ha idöt kapsz? Ha észben tartod, hogy a pillanat csak egyszer jön el? Hogy csak egy életed van? Ha szereted az életet? Ha szeretet az életed? Ha szeretet magad? Ha szeretesz másokat? Ha szereted amit csinálsz? Ha jó helyen vagy? Mitöl szép ez a mi egyszerü, kis emberi életünk?
Azt érzem, hogy csak vesztegetem az idöm.
Viszont mindennek megvan a maga ideje. Most annak, hogy itt legyek. Mégis úgy érzem néha...gyakran...talán többször a kelleténél, hogy elszáguldok a saját életem mellett a vadonatúj piros biciklin. És sóvárogva nézek utána a tengerentúlra.
Egyfolytában az jár a fejemben, hogy az élet szép. és ha megosztod valakivel akkor még szebb. Vagy hogy van ez? segítsetek kibogozni!
Ha a saját idöded adod másnak? Ha idöt kapsz? Ha észben tartod, hogy a pillanat csak egyszer jön el? Hogy csak egy életed van? Ha szereted az életet? Ha szeretet az életed? Ha szeretet magad? Ha szeretesz másokat? Ha szereted amit csinálsz? Ha jó helyen vagy? Mitöl szép ez a mi egyszerü, kis emberi életünk?
Azt érzem, hogy csak vesztegetem az idöm.
Viszont mindennek megvan a maga ideje. Most annak, hogy itt legyek. Mégis úgy érzem néha...gyakran...talán többször a kelleténél, hogy elszáguldok a saját életem mellett a vadonatúj piros biciklin. És sóvárogva nézek utána a tengerentúlra.
2010. október 22., péntek
Az elmúlt pár nap...
Gyors összefoglaló csak mert... a) nincs kivel beszélnem, b) mert nem tudok jobbat írni és illenék frissiteni a blogot, c) talán mert ti is kiváncsiak vagytok...
Tegnap iszonyú hosszú napom volt. Reggel fél 7töl már az óráimra készültem, meg a délutáni vizsgára. Persze, mindezt azért mert elözö nap kedden, olyan nyomott voltam, hogy nem tudtam magammal semmit se kezdeni. Aztán persze este 8kor ültem neki megcsinálni a nyelvtan házimat, ami a tervezett másfél óra helyett éjfélig is eltartott. Aztán a szerdám úgy is nézett ki. A vizsgám az utolsó órán volt, 5kor fejeztük be. Bár nem tünt olyan szörnyünek, azért kíváncsi vagyok nagyon az eredményre.
Ééééésss visszakaptam az elsö, igazi, fullpontos esszém!!! 5 oldal Telemachus beszédéröl az Odüsszeiából :) Nagyon örültem neki, örüljetek velem! Meg is ünnepeltem egy kis fagyival a vacsinál. :) (Mellesleg a töri-esszém Szókratészról B lett ;))
A héten elmaradtak a rendes edzéseink, merthogy "midterm week" van, és hogy ne legyünk fáradtak a vizsgákon. Viszont holnap reggel lesz egy "nem kötelezö", reggel 6kor :-/ de végre kipróbálhatom az "erg"-et, vagyis az evezö-szimulátort :)
A hét csúcspontja: péntektöl hétföig kirándulni megyünk!!!! El se hiszem hogy majdnem teljes 4 napot a kampuszon kívül töltök majd, hegyekben túrázva, kajakozva, zarándokolva meg miegymás :) Ajjj!!! El se hiszitek, milyen örjítö tud lenni két hónapot egy viszonylag behatárolt kis területen tölteni. Persze, persze, Amerika, meg Florida... aha...csak épp hihetetlenül korlátoltnak és bezártnak érzem itt magam. Mert még biciklim sincsen, hogy kicsit távolabb kerüljek az kampusz lassacskán unalmasnak tünö, jól ismert épületeitöl.
Szóval jippíjájé! Kirándulás, A, hazamegyek karácsonyra, végre újfajta edzések! Már csak egy biciklit kell szereznem meg talán egy mobilt... :)
Tegnap iszonyú hosszú napom volt. Reggel fél 7töl már az óráimra készültem, meg a délutáni vizsgára. Persze, mindezt azért mert elözö nap kedden, olyan nyomott voltam, hogy nem tudtam magammal semmit se kezdeni. Aztán persze este 8kor ültem neki megcsinálni a nyelvtan házimat, ami a tervezett másfél óra helyett éjfélig is eltartott. Aztán a szerdám úgy is nézett ki. A vizsgám az utolsó órán volt, 5kor fejeztük be. Bár nem tünt olyan szörnyünek, azért kíváncsi vagyok nagyon az eredményre.
Ééééésss visszakaptam az elsö, igazi, fullpontos esszém!!! 5 oldal Telemachus beszédéröl az Odüsszeiából :) Nagyon örültem neki, örüljetek velem! Meg is ünnepeltem egy kis fagyival a vacsinál. :) (Mellesleg a töri-esszém Szókratészról B lett ;))
A héten elmaradtak a rendes edzéseink, merthogy "midterm week" van, és hogy ne legyünk fáradtak a vizsgákon. Viszont holnap reggel lesz egy "nem kötelezö", reggel 6kor :-/ de végre kipróbálhatom az "erg"-et, vagyis az evezö-szimulátort :)
A hét csúcspontja: péntektöl hétföig kirándulni megyünk!!!! El se hiszem hogy majdnem teljes 4 napot a kampuszon kívül töltök majd, hegyekben túrázva, kajakozva, zarándokolva meg miegymás :) Ajjj!!! El se hiszitek, milyen örjítö tud lenni két hónapot egy viszonylag behatárolt kis területen tölteni. Persze, persze, Amerika, meg Florida... aha...csak épp hihetetlenül korlátoltnak és bezártnak érzem itt magam. Mert még biciklim sincsen, hogy kicsit távolabb kerüljek az kampusz lassacskán unalmasnak tünö, jól ismert épületeitöl.
Szóval jippíjájé! Kirándulás, A, hazamegyek karácsonyra, végre újfajta edzések! Már csak egy biciklit kell szereznem meg talán egy mobilt... :)
2010. október 21., csütörtök
2010. október 19., kedd
Mi leszel, ha nagy leszel?
Szeretnék terelgetö-jelenlévö-támogató keresztanya lenni.
Szeretnék mindentadó, gondoskodó, okos, modern anyuka lenni.
Szeretnék kalács illatú, bölcs, kendös-kötényes nagyi lenni. Gyümölcsfás kerttel.
(Lilla levelet kapott magyarországi nagyijától. A múlt héten elhunyt a keresztanyukám, Isten nyugosztalja. Anyukám leveléböl csak úgy árad ö maga.)
És te, mi leszel, ha nagy leszel?
Szeretnék mindentadó, gondoskodó, okos, modern anyuka lenni.
Szeretnék kalács illatú, bölcs, kendös-kötényes nagyi lenni. Gyümölcsfás kerttel.
(Lilla levelet kapott magyarországi nagyijától. A múlt héten elhunyt a keresztanyukám, Isten nyugosztalja. Anyukám leveléböl csak úgy árad ö maga.)
És te, mi leszel, ha nagy leszel?
2010. október 12., kedd
Iszap
Csak innen a távolból figyelem mi történik otthon, de ma kaptam egy felhívást a zalalövöi plébánostól, ami szó szerint hazarántott. És egész nap azon gondolkodom, mit tehetnék én a iszapár károsultjaiért. (Már egy hét telt el a történtek óta, nem tudom mi tartott ilyen sokáig.) És innen messziröl elég tehetetlennek érzem magam. Így nem marad más mint hogy összetegyem a két kezem és elmondjak értük egy fohász, vagy kettöt, egy rózsafüzért. És titeket is arra kérlek, ha máshogyan nem tudunk segíteni, kérjétek a Mindenség Urát, hogy adjon eröt, türelmet, kitartást a károsultaknak, és mindazoknak, akik a helyszínen próbálnak segíteni, az elhunytaknak pedig az örök békességet. Bízzatok az ima erejében! (Az Istenben nem hívök meg a telepátiában.)
I was not made to worry
Péntek estétöl ez az új jelszavam.
Nagyon sok minden miatt aggódtam az elmúlt idöszakban, és lassacskán kezdte a szorongás és az aggodalom kitölteni a napjaim. Még jó, hogy a péntek esti kisközi kicsit helyre rakott.
Elöször is aggódtam a tanulmányi teljesítményeim miatt. Hogy nehezen fog menni, hogy nem gyözöm tartani a tempót az itteniekkel, hogy nem elég jó az "academic English"-em. Végül az elsö esszém irodalomból B+ lett (kereken 2 pontot vesztettem), az elsö prezentációm B-, és az elsö töri nagytesztem 94%-os. A latin quizeket meg rendre 100%-osra írom. Ami igazán nagy fejtörést okoz, az az amerikai irodalom, amiböl már bezsebeltem egy C-t...Azért valszeg meg nem bukok. Nu, de majd meglátjuk a jövö héten hogy alakulnak a "midterm" vizsgáim. Drukkoljatok! :)
Másodszor meg, az edzéseken aggódtam sokat. Hogy nem leszek elég jó, hogy nem bírom majd fizikailag, hogy a többiek jobbak lesznek és nehezen illeszkedek be. Ma reggel viszont javítottam az idömöm futásban :) és a "széknélkülülésben", sikítva bár, de kibírtam a három percet is. Úgy tünik pszichikailag sokkal megterhelöbb volt az elmúlt három hét ilyen szempontból, mint fizikailag. És a lányok, igaz hogy még nem a legjobb barátnöim vagy mi, de nagyon kedvesek és gondolom idövel összeszokunk. Muszáj lesz, mert egy csónakban evezünk majd. :)
Sorolhatnám még itt a dolgokat mennyi mindenen agyon aggódtam magam. Néha aludni sem tudtam, nem tudtam a tanulásra figyelni, sokszor zavart voltam. De azt hiszem feleslegesen. Ne tessék félreérteni. Nem azt mondom, hogy most teljesen gondtalanul élek, csak úgy a nagyvilágba, semmivel sem törödve. Persze, elörelátónak kell lenni és gondoskodni arról, amiröl tudunk és lehet. De minek túlzásba vinni és görcsölni? És hányszor eljátszottam ezt már magammal! Azt hiszem éppen elégszer, hogy végre letegyem ezt a terhet, vagyis inkább felajánljam. Nem arra lettem teremtve, és nem azért kaptam ezt a szép életet, hogy aggódással, kéztördeléssel, pánikrohamokkal töltsem. Hanem, hogy éljek. Teljes életet, másokkal közösségben. Teszem, ami a dolgom és ami erömböl kitelik. A többit rábízom arra, Akinek semmi sem lehetetlen.
Nagyon sok minden miatt aggódtam az elmúlt idöszakban, és lassacskán kezdte a szorongás és az aggodalom kitölteni a napjaim. Még jó, hogy a péntek esti kisközi kicsit helyre rakott.
Elöször is aggódtam a tanulmányi teljesítményeim miatt. Hogy nehezen fog menni, hogy nem gyözöm tartani a tempót az itteniekkel, hogy nem elég jó az "academic English"-em. Végül az elsö esszém irodalomból B+ lett (kereken 2 pontot vesztettem), az elsö prezentációm B-, és az elsö töri nagytesztem 94%-os. A latin quizeket meg rendre 100%-osra írom. Ami igazán nagy fejtörést okoz, az az amerikai irodalom, amiböl már bezsebeltem egy C-t...Azért valszeg meg nem bukok. Nu, de majd meglátjuk a jövö héten hogy alakulnak a "midterm" vizsgáim. Drukkoljatok! :)
Másodszor meg, az edzéseken aggódtam sokat. Hogy nem leszek elég jó, hogy nem bírom majd fizikailag, hogy a többiek jobbak lesznek és nehezen illeszkedek be. Ma reggel viszont javítottam az idömöm futásban :) és a "széknélkülülésben", sikítva bár, de kibírtam a három percet is. Úgy tünik pszichikailag sokkal megterhelöbb volt az elmúlt három hét ilyen szempontból, mint fizikailag. És a lányok, igaz hogy még nem a legjobb barátnöim vagy mi, de nagyon kedvesek és gondolom idövel összeszokunk. Muszáj lesz, mert egy csónakban evezünk majd. :)
Sorolhatnám még itt a dolgokat mennyi mindenen agyon aggódtam magam. Néha aludni sem tudtam, nem tudtam a tanulásra figyelni, sokszor zavart voltam. De azt hiszem feleslegesen. Ne tessék félreérteni. Nem azt mondom, hogy most teljesen gondtalanul élek, csak úgy a nagyvilágba, semmivel sem törödve. Persze, elörelátónak kell lenni és gondoskodni arról, amiröl tudunk és lehet. De minek túlzásba vinni és görcsölni? És hányszor eljátszottam ezt már magammal! Azt hiszem éppen elégszer, hogy végre letegyem ezt a terhet, vagyis inkább felajánljam. Nem arra lettem teremtve, és nem azért kaptam ezt a szép életet, hogy aggódással, kéztördeléssel, pánikrohamokkal töltsem. Hanem, hogy éljek. Teljes életet, másokkal közösségben. Teszem, ami a dolgom és ami erömböl kitelik. A többit rábízom arra, Akinek semmi sem lehetetlen.
2010. október 11., hétfő
Álmos álmosság
Eddig sokáig azt hittem, akkor álmodom a legbizarabb dolgokat mikor teli- vagy újhold van. Ma bebizonyosodott, hogy nem is. Akkor álmodom a legfurcsábbakat mikor iszonyat fáradtan csak úgy eldölök szundítani egyet, és egy óra alatt annyi minden megfordul a fejemben, hogy annyi még ébren sem :) Mint például az, hogy a töri esszém elbukott, vagy hogy Lilla átrendezte a szobámat. Vagy az, hogy -most már B.- Márti bemutatta az álmomban még csak leendö férjét, de ehhez ki kellett cserélnünk a melltartónkat. Na jó, ezek azért nem olyan veszedelmesek. Ti miket szoktatok álmodni?
2010. október 8., péntek
Hajnal
Ma igazán hajnalban keltem. Fél négytöl képtelen voltam visszaaludni. Aztán éhes lettem, aztán szomjas, aztán rástresszeltem a beadandó esszére meg házikra és végül egyáltalán nem tudtam visszaaludni.
Az esszé befejeztével, valami alkalomhoz illö dalocskát keresve rátaláltam Ákosra. És végképp végem lett.
Az esszé befejeztével, valami alkalomhoz illö dalocskát keresve rátaláltam Ákosra. És végképp végem lett.
Furcsaságok
Itt, Amerikában nem szokás lámpát szerelni a mennyezetre. Állólámpákat használnak a szobákban. Viszont a füröszobánkban és a folyosón mozgásérzékelö fényforrások vannak.
Október lévén itt még mindig meleg van. Bár közeledvén az ösz, a levegö lehült kicsit (átlag 25-27 fok) és nincs vihar minden nap.
Assissi Szt. Ferenc emléknapján egy nagy fekete szöcske tévedt be mellém a padba a templomban.
Kéthetente leellenörzika szobánk tisztaságát.
A kenyai, szuahéli anyanyelvü Anne-nel osztottam meg itt elöször valami nagyon személyeset és nem a magyar anyanyelvü lakótársammal.
Az állítólagos bölcs mondás (Minden kezdet nehéz; az elsö három hét a legnehezebb.) nálam nem jön be. Nekem az 5-8. hét a legnehezebb.
Már harmadik hete tart a kemény edzés és még egy dekát sem fogytam. Pedig arra is nagyon ügyelek, hogy mit eszem.
Hogy lehet az, hogy mikor skype-on beszélek valakivel, a 6órás idöeltolódás ellenére egyidöben látjuk és halljuk egymást?
Bizonytalan vagyok. Sokszor. Sok mindenben.
Az örületbe tudnak kergetni a mérhetetlen nagy választékkal az üzletekben. A múltkor negyed órámba tellett míg kiválasztottam a tejbebigyót.
A nálunk standard A4-es formátum helyett, itt 11" x 8.5" méretü papirost használnak mindenhez. Így nem kettö vagy négy lyuk van a karizbloktöltelékeken, hanem három.
A standard jegyzettömb sárga.
Az itt vásárolt S-es méretü póló sokkal jobban áll, most hogy kimostam és a szárítóban kicsit összement.
Most, hogy már hosszabb ideje nem vagyok otthon és sok idöm van magamban lenni, sokkal élesebben látom a régi helyeket - otthonról és a mindenféle utazásaimról az elmúlt évben. Az árnyékos Plantyt Krakkóból, Toledó kis utcácskáit, a Parc Güellben töltött henye délutánt, a szobácskám, anyukámat mikor azt mondja: "no, mondd", Helenkát ahogy felkacag, Kingát, ahogy elszörnyülködik valamin, a Globe színház színpadát, Zsuval az utolsó sörözésünk és még sok aprócska éles képet mikor elmélázom. Mintha csak tegnap történtek volna.
Még mindig a honvággyal vagyok elfoglalva, pedig már kezd elegem lenni belöle. Ezt talán azt jelentené, hogy lassacskán túl leszek rajta?
Az Élet maga egy nagy furcsaság.
Október lévén itt még mindig meleg van. Bár közeledvén az ösz, a levegö lehült kicsit (átlag 25-27 fok) és nincs vihar minden nap.
Assissi Szt. Ferenc emléknapján egy nagy fekete szöcske tévedt be mellém a padba a templomban.
Kéthetente leellenörzika szobánk tisztaságát.
A kenyai, szuahéli anyanyelvü Anne-nel osztottam meg itt elöször valami nagyon személyeset és nem a magyar anyanyelvü lakótársammal.
Az állítólagos bölcs mondás (Minden kezdet nehéz; az elsö három hét a legnehezebb.) nálam nem jön be. Nekem az 5-8. hét a legnehezebb.
Már harmadik hete tart a kemény edzés és még egy dekát sem fogytam. Pedig arra is nagyon ügyelek, hogy mit eszem.
Hogy lehet az, hogy mikor skype-on beszélek valakivel, a 6órás idöeltolódás ellenére egyidöben látjuk és halljuk egymást?
Bizonytalan vagyok. Sokszor. Sok mindenben.
Az örületbe tudnak kergetni a mérhetetlen nagy választékkal az üzletekben. A múltkor negyed órámba tellett míg kiválasztottam a tejbebigyót.
A nálunk standard A4-es formátum helyett, itt 11" x 8.5" méretü papirost használnak mindenhez. Így nem kettö vagy négy lyuk van a karizbloktöltelékeken, hanem három.
A standard jegyzettömb sárga.
Az itt vásárolt S-es méretü póló sokkal jobban áll, most hogy kimostam és a szárítóban kicsit összement.
Most, hogy már hosszabb ideje nem vagyok otthon és sok idöm van magamban lenni, sokkal élesebben látom a régi helyeket - otthonról és a mindenféle utazásaimról az elmúlt évben. Az árnyékos Plantyt Krakkóból, Toledó kis utcácskáit, a Parc Güellben töltött henye délutánt, a szobácskám, anyukámat mikor azt mondja: "no, mondd", Helenkát ahogy felkacag, Kingát, ahogy elszörnyülködik valamin, a Globe színház színpadát, Zsuval az utolsó sörözésünk és még sok aprócska éles képet mikor elmélázom. Mintha csak tegnap történtek volna.
Még mindig a honvággyal vagyok elfoglalva, pedig már kezd elegem lenni belöle. Ezt talán azt jelentené, hogy lassacskán túl leszek rajta?
Az Élet maga egy nagy furcsaság.
2010. október 4., hétfő
Szabadnak lenni
Szabadnak es teljes embernek lenni nem is olyan könnyü, mint azt az ember gondolná.
Mit is jelent az, szabadnak lenni? Hogy azt tehetem amit csak akarok? Azt gondolok amit csak akarok? Odamegyek ahová akarok?
Mindez inkább csak önfejüség és akarás. Az igazi szabadság valami nagyon más. II. János Pál szavaival: "az igazi szabadság a helyes utat választani". A szabadság az a képességünk, hogy el tudjuk dönteni mi a jó, és mi a rossz. (Persze, a sztoikusok erre azt mondhatnák, hogy ez ám nagyon szubjektív, és ami nekem jó, az másnak nem biztos...de fogadjuk most el, hogy van egy morális értékrend, ami minden teremtett ember szívével harmóniában van és az emberkék ehhez próbálnak igazodni.)
Másfelöl elöszeretettel kötödük/kötjük magunkat másokhoz annak reményében, hogy majd vele az életünk szebb, könnyebb, boldogabb, egyszerübb, vidámabb, stb. lesz. Talán mert azt várjuk el a másiktól, hogy ö hozza meg a döntéseket. Könnyebb hozzá igazodni, mint egyedül, magamnak megkeresni a jó-rossz közti különbséget. Nem biztos, hogy ez így müködik. Idövel, azt hiszem, kiderül, hogy az ember képességei végesek, és igen, követ el hibákat. A szabadság egy kapcsolatban - legyen az baráti, szerelmi, szülöi - nem a saját vágyaim kielégítése, a saját hibáim kiküszöbölése, hanem a másik javának keresése.
Megtanulni magam magam(nak) lenni, megelégedni azzal, ami nekem adatott, elfogadni Isten feltétlen szeretetét és azt elégnek tudni nem könnyü. Sziklás és könnyekkel áztatott út ez, itt-ott a vidámság és béke virágocskáival szegélyezve. Nehéz elszakadnom régi, megszokott önmagamtól. De a jutalom: a szabad, bátor és békés szív reménye némi eröt ad ehhez. Sikerül-e? Bízom benne.
Mit is jelent az, szabadnak lenni? Hogy azt tehetem amit csak akarok? Azt gondolok amit csak akarok? Odamegyek ahová akarok?
Mindez inkább csak önfejüség és akarás. Az igazi szabadság valami nagyon más. II. János Pál szavaival: "az igazi szabadság a helyes utat választani". A szabadság az a képességünk, hogy el tudjuk dönteni mi a jó, és mi a rossz. (Persze, a sztoikusok erre azt mondhatnák, hogy ez ám nagyon szubjektív, és ami nekem jó, az másnak nem biztos...de fogadjuk most el, hogy van egy morális értékrend, ami minden teremtett ember szívével harmóniában van és az emberkék ehhez próbálnak igazodni.)
Másfelöl elöszeretettel kötödük/kötjük magunkat másokhoz annak reményében, hogy majd vele az életünk szebb, könnyebb, boldogabb, egyszerübb, vidámabb, stb. lesz. Talán mert azt várjuk el a másiktól, hogy ö hozza meg a döntéseket. Könnyebb hozzá igazodni, mint egyedül, magamnak megkeresni a jó-rossz közti különbséget. Nem biztos, hogy ez így müködik. Idövel, azt hiszem, kiderül, hogy az ember képességei végesek, és igen, követ el hibákat. A szabadság egy kapcsolatban - legyen az baráti, szerelmi, szülöi - nem a saját vágyaim kielégítése, a saját hibáim kiküszöbölése, hanem a másik javának keresése.
Megtanulni magam magam(nak) lenni, megelégedni azzal, ami nekem adatott, elfogadni Isten feltétlen szeretetét és azt elégnek tudni nem könnyü. Sziklás és könnyekkel áztatott út ez, itt-ott a vidámság és béke virágocskáival szegélyezve. Nehéz elszakadnom régi, megszokott önmagamtól. De a jutalom: a szabad, bátor és békés szív reménye némi eröt ad ehhez. Sikerül-e? Bízom benne.
2010. szeptember 30., csütörtök
Prológus a Honvágy c. tragédiához lenne a címe eme bejegyzésnek ha prológus lenne...
Annyira nagyon szeretnék hazamenni kicsit. Annyira, hogy eljött az elsö honvágyas sírás ideje. Szomorú, de így van. Nincs rá különösebb okom, hiszen nagyon jó helyen vagyok, kedvesek itt az emberkék, az egyetem jó színvonalú, mindig van mit csinálnom, és az evezös-edzéseket is kezdem élvezni. Tulajdonképpen egész jól mennek a dolgaim. És gyakran kapok mindenféle jelzéseket otthonról is - levelet, képeslapot, ímélt. A héten az egyik kishúgom kedveskedett egy 6oldalas beszámolóval :)
Azt hiszem mindössze annyi történt, hogy mérhetetlenül fáradtan ért utol ez az érzés. Olyan jó lenne, ha most elmehetnénk sörözni egyet és megvitathatnánk az élet nagy kérdéseit, és nagyokat nevetnénk, vagy nagyokat sírnánk együtt.
U.i.: most elmegyek aludni, bár a holnapi latindogára még nem igazán tanultam, és asszem kihagyom a reggeli futást is most kivételesen. Kimerültem.
Azt hiszem mindössze annyi történt, hogy mérhetetlenül fáradtan ért utol ez az érzés. Olyan jó lenne, ha most elmehetnénk sörözni egyet és megvitathatnánk az élet nagy kérdéseit, és nagyokat nevetnénk, vagy nagyokat sírnánk együtt.
U.i.: most elmegyek aludni, bár a holnapi latindogára még nem igazán tanultam, és asszem kihagyom a reggeli futást is most kivételesen. Kimerültem.
2010. szeptember 28., kedd
Sikerült!!!
Ittlétem egyik legnagyobb sikerélménye ért ma este utol: sikerült egyhúzomban lefutnom azt a távot, amelyet az elsö edzésen -alig egy hete pénteken- csak a feléig sikerült!!! Most viszont lefutottam egészben, egy dögfárasztó nap után!!! Az elsö irodalomjegyemmel vetekedik ez a teljesítmény a sikerlistámon. Nagyon büszke vagyok és annyira nagyon örülök ennek, hogy még mindig lihegve és izzadva és oldalfájva írom most ezt a bejegyzést (mert este 10 lévén nincs kivel per pillanat megosztanom :P) Örüljetek velem!!! :) :) :) Megyek nyújtani meg zuhanyozni és tyuhaj, az ágyikóba! Végre...
2010. szeptember 21., kedd
"Kedves apróságok"
Sok kis gyíkocskát látok fürgén szaladva a zöldes kúszónövények között.
Végre lebarnultam.
Van itt egy fiú ikerpár, akik mindenhová együtt járnak, mindig egyforma ruhában vannak, még a hajukat is egyformán fésülik zselésen hullámosra a 40es évek divatja szerint. Minden nap összefutok velük; a múltkor a szökökút padkáján ülve pipáztak.
Megint fullpontos lett a latin röpdogám.
Végre megtanultam az ismerösein 70%-ának a nevét - és már nem keverem össze Morgant Megannel, és Emmát sem szólítom Leslienek.
A prezentációm után, a tanár úr megveregette a vállam: "egész jó volt".
Tegnap, vasárnap lévén, Lilla lakótársam anyukája igazi, otthoni kirántott húst meg almás pitét hozott nekem.
A webkamera segítségével láttam kicsi családomat - anyukám és apukám egymás mellett összebújva, hogy beleférjenek az otthoni kis fókuszú webcam lencséje által létrehozott kicsi képbe.
És eljött ez is: nem jutott eszembe a lencse szó. Rákerestem az interneten a fényképezögép részeire -angolul!!!- és abból fordítottam magyarra. :(
Kaptam képeslapot! Meg levelet is!
Pálmafák alatt futottam ma reggel. Igaz, nem homokos tengerparton, de a tó is szép pirkadatkor.
Az egyik internetes rádiócsatornán kedves dalokra akadtam, mint például ez is.
Minden nap kapok legalább egy kedves köszönést és mindig van kivel elköltenem az estebédet. (Bár sokszor megesik, hogy csak némán hallgatom a többieket.)
Az ebédlöben van fagyi - reggel, délben, este. :)
Végre lebarnultam.
Van itt egy fiú ikerpár, akik mindenhová együtt járnak, mindig egyforma ruhában vannak, még a hajukat is egyformán fésülik zselésen hullámosra a 40es évek divatja szerint. Minden nap összefutok velük; a múltkor a szökökút padkáján ülve pipáztak.
Megint fullpontos lett a latin röpdogám.
Végre megtanultam az ismerösein 70%-ának a nevét - és már nem keverem össze Morgant Megannel, és Emmát sem szólítom Leslienek.
A prezentációm után, a tanár úr megveregette a vállam: "egész jó volt".
Tegnap, vasárnap lévén, Lilla lakótársam anyukája igazi, otthoni kirántott húst meg almás pitét hozott nekem.
A webkamera segítségével láttam kicsi családomat - anyukám és apukám egymás mellett összebújva, hogy beleférjenek az otthoni kis fókuszú webcam lencséje által létrehozott kicsi képbe.
És eljött ez is: nem jutott eszembe a lencse szó. Rákerestem az interneten a fényképezögép részeire -angolul!!!- és abból fordítottam magyarra. :(
Kaptam képeslapot! Meg levelet is!
Pálmafák alatt futottam ma reggel. Igaz, nem homokos tengerparton, de a tó is szép pirkadatkor.
Az egyik internetes rádiócsatornán kedves dalokra akadtam, mint például ez is.
Minden nap kapok legalább egy kedves köszönést és mindig van kivel elköltenem az estebédet. (Bár sokszor megesik, hogy csak némán hallgatom a többieket.)
Az ebédlöben van fagyi - reggel, délben, este. :)
2010. szeptember 18., szombat
És az elsö levél :)
Úgy gondolom az elsö, otthonról kapott levél is megérdemel egy "big applaus"-t, vagy legalábbis egy bejegyzést és abban mélységes, örömteli köszönetnyilvánítást, kedves Lívia barátnémnak, aki gyöngybetükkel vetette a csodás piros papirosra nekem szánt gondolatait. Köszönöm, Lívi! Nagyon örültem neki, és még hangosan fel is sikkantottam a posta-szekciónál :) Gondolom megint lököttnek tartottak, de uccse neki, nem bánom, hisz nagy öröm ért engem.
Nagyon hálás vagyok, kedves barátaim, hogy gondoltok rám. Érzem ám, sokszor, hogy nem csak az Úr vigyázó tekintete kísér, hanem a tiétek is. És kérlek benneteket, tartsatok ki mellettem a nagy távolság ellenére is. Imádkozom értetek, és remélem ti is érzitek, hogy nap mint nap - igaz 6 óra különbséggel - de ti is sokszor itt motoszkáltok bennem, mellettem, körülöttem. :)
Nagyon hálás vagyok, kedves barátaim, hogy gondoltok rám. Érzem ám, sokszor, hogy nem csak az Úr vigyázó tekintete kísér, hanem a tiétek is. És kérlek benneteket, tartsatok ki mellettem a nagy távolság ellenére is. Imádkozom értetek, és remélem ti is érzitek, hogy nap mint nap - igaz 6 óra különbséggel - de ti is sokszor itt motoszkáltok bennem, mellettem, körülöttem. :)
2010. szeptember 14., kedd
Prvá pohľadnica
Na počesť Jarky, mojej drahej priateľky z Martina, tento príspevok zverejním v slovenčine. Ospravedĺňte moju úbohu slovenčinu a stručnosť, no posnažím sa.
Dneska som mala extrémne dlhý deň. Ráno som vstala o 6.00 aby som ešte spravila domácu úlohu z latiny a prečítala, čo bolo treba z dejepisu. Ani esej som ešte nemala dokončenú hoc som na ňom pracovala vlastne už od štvrtka. Na reading materials na americkú literatúru už ani nespomeniem, aj domácu úlohu som zabudla spraviť. Takže celý deň, od 8.30 som bola v škole, silná a obrovská dávka kávy z Beanu, do knižnice, potom späť do školy, na omšu, večera a activities fair, kde som sa zapísala do klubu medzinárodných študentov a prihlásila sa na dobrovoľnícku vecičku, ale o tom neskôr... (Ja viem, mala som tu celý víkend, akože som to nestíhala??? No tak, že som písala tú 5-stranovú esej na tému Passion and reason in Homer's Iliad...no a predtým než som začala, prečítala prvých 9 kapitol z Iliady ešte raz...hádam to všetko vysvetľuje.)
Až po tomto všetkom som si spomenula na svoju malú poštovú schránku zlatučkú. Očakávala som prázdne vnútro. Tak som bola bohovsky prekvapená keď som tam našla pohľadnicu úžasne "infantilnú", akokeby nakreslenú pre mňa s Mickey Mouse-om :) s podpisom Jarka J. Srdce mi poskočilo, úsmev obrovský na obraze, asi ma tu mali za blázna, že som tak sebe nahlas sa smiala :) A srdce mi ešte stále poskakuje. Tých pár krátkych, ale srdcom preplnených riadkov som už prečítala asi aj stokrát. Mám z nich neopísateľnú radosť. "Len malé priateľské gesto." Oveľa cennejšie ako...ani neviem k čomu to prirovnať (nechcem povedať "ako sto e-mailov" lebo potom mi nebudete písať maily :P ). Ale no, veď viete, som stará romantická škola. Obdivujem lístočky a neuveriteľne si cením, keď aj jeden z času na čas dostanem. Je to niečo úplne iné ako dostať e-maily alebo FB-message...Môžem si to nosiť zo sebou, môžem si to kedykoľvek a kdekoľvek prečítať koľkokrát len chcem. Ale najviac si cením, že dotyčný/-á odosielateľ/-ka bral/-a odvahu si to napísať rukou, a ešte k tomu zájsť aj na poštu - len kvôli MôJMU listu :)
Fantastický pocit vedieť, že niekto si podíde všetky tieto ťažkosti, a vôbec, že si na mňa spomenul/-a.
Jarka, buď si istá, že tvoja pohľadnica už aj našla svoje miesto v karizbloku, aby som ju mala stále pri sebe, a mohla kedykoľvek na ňu pozrieť a spomenúť si na tvoju milú tváričku. Som veeeeeľmi vďačná, že si mi aj touto pohľadnicou darovala pocit cennosti :)
Dneska som mala extrémne dlhý deň. Ráno som vstala o 6.00 aby som ešte spravila domácu úlohu z latiny a prečítala, čo bolo treba z dejepisu. Ani esej som ešte nemala dokončenú hoc som na ňom pracovala vlastne už od štvrtka. Na reading materials na americkú literatúru už ani nespomeniem, aj domácu úlohu som zabudla spraviť. Takže celý deň, od 8.30 som bola v škole, silná a obrovská dávka kávy z Beanu, do knižnice, potom späť do školy, na omšu, večera a activities fair, kde som sa zapísala do klubu medzinárodných študentov a prihlásila sa na dobrovoľnícku vecičku, ale o tom neskôr... (Ja viem, mala som tu celý víkend, akože som to nestíhala??? No tak, že som písala tú 5-stranovú esej na tému Passion and reason in Homer's Iliad...no a predtým než som začala, prečítala prvých 9 kapitol z Iliady ešte raz...hádam to všetko vysvetľuje.)
Až po tomto všetkom som si spomenula na svoju malú poštovú schránku zlatučkú. Očakávala som prázdne vnútro. Tak som bola bohovsky prekvapená keď som tam našla pohľadnicu úžasne "infantilnú", akokeby nakreslenú pre mňa s Mickey Mouse-om :) s podpisom Jarka J. Srdce mi poskočilo, úsmev obrovský na obraze, asi ma tu mali za blázna, že som tak sebe nahlas sa smiala :) A srdce mi ešte stále poskakuje. Tých pár krátkych, ale srdcom preplnených riadkov som už prečítala asi aj stokrát. Mám z nich neopísateľnú radosť. "Len malé priateľské gesto." Oveľa cennejšie ako...ani neviem k čomu to prirovnať (nechcem povedať "ako sto e-mailov" lebo potom mi nebudete písať maily :P ). Ale no, veď viete, som stará romantická škola. Obdivujem lístočky a neuveriteľne si cením, keď aj jeden z času na čas dostanem. Je to niečo úplne iné ako dostať e-maily alebo FB-message...Môžem si to nosiť zo sebou, môžem si to kedykoľvek a kdekoľvek prečítať koľkokrát len chcem. Ale najviac si cením, že dotyčný/-á odosielateľ/-ka bral/-a odvahu si to napísať rukou, a ešte k tomu zájsť aj na poštu - len kvôli MôJMU listu :)
Fantastický pocit vedieť, že niekto si podíde všetky tieto ťažkosti, a vôbec, že si na mňa spomenul/-a.
Jarka, buď si istá, že tvoja pohľadnica už aj našla svoje miesto v karizbloku, aby som ju mala stále pri sebe, a mohla kedykoľvek na ňu pozrieť a spomenúť si na tvoju milú tváričku. Som veeeeeľmi vďačná, že si mi aj touto pohľadnicou darovala pocit cennosti :)
2010. szeptember 11., szombat
The purpose of loneliness
It would be so cool to have friends here, in this distant country. Especially to have you, my friends here. You, with whom I spent wonderful years in the high school; you, whom I got to know at the college in Bratislava; you, who were always besides me in the trouble. All of you, with whom I tried, and sometimes even got, to untie the difficult knots of life; with whom I laughed, cried, wheeped, travelled, studied, stressed, chat, cooked, "beer-ed" and to whom I dared to speak and unlock myself heart-to-heart.
It would be so cool to have you here with me now. We would have fun :) Laying on the beach, stressing over the upcoming essay on Illiad, enjoying the delicious "american meals", standing shoulder-to-shoulder against the "whole world".
These thoughts popped up in my head on today's mass. However, the very next thought was that you won't be here, but me alone. And I won't have such awesome friends here as you are, since I cannot give to anyone that much as I gave you in the past 4-6-8 years, and no one can give me that much as you gave. (However, this does not mean that I completely exclude the possibility of a cordial friendship.)
I also realized that being on my own now has its purpose as well. As Kinga said on our parting: "At least you won't have to adjust yourself to anyone. You can do as you please." True. I'm the one who's in charge for when, how, where, what. Completely independent - at least to some extent; my class schedule is fixed and I cannot miss any of them. But still...you know what I mean? I am here to be free, to make my choices freely; not to be dependent on anybody but to learn how to stand firm on my two chubby-clumpy feet in this world. I'm here to feel, experience, and learn that no man can be the source of my happiness; no man can hide with his love my shortcomings; no man can save me from myself; but only God. Only God can fill me with the grace of happiness; He, who died for me on the cross, can help me to overcome the sufferings -be it loneliness, homesickness, any offence from other humans, anything.
It sounds so dramatically, but don't take it wrong. This does not mean I don't have to do anything, that all my troubles can be piled on God and than wait, hands crossed, for Him to take care of it. I do have to use my skills and to rely on myself and do my best in any situation -let it be school, making new friends, finding a job, or simply be fine and enjoy the life I got from Him.
God is the one who holds me in His hands and cares about me wherever I go, wherever I'll be. And this is a biggest thing to experience, bigger than me, bigger than anything, though I tend to forget it.
It would be so cool to have you here with me now. We would have fun :) Laying on the beach, stressing over the upcoming essay on Illiad, enjoying the delicious "american meals", standing shoulder-to-shoulder against the "whole world".
These thoughts popped up in my head on today's mass. However, the very next thought was that you won't be here, but me alone. And I won't have such awesome friends here as you are, since I cannot give to anyone that much as I gave you in the past 4-6-8 years, and no one can give me that much as you gave. (However, this does not mean that I completely exclude the possibility of a cordial friendship.)
I also realized that being on my own now has its purpose as well. As Kinga said on our parting: "At least you won't have to adjust yourself to anyone. You can do as you please." True. I'm the one who's in charge for when, how, where, what. Completely independent - at least to some extent; my class schedule is fixed and I cannot miss any of them. But still...you know what I mean? I am here to be free, to make my choices freely; not to be dependent on anybody but to learn how to stand firm on my two chubby-clumpy feet in this world. I'm here to feel, experience, and learn that no man can be the source of my happiness; no man can hide with his love my shortcomings; no man can save me from myself; but only God. Only God can fill me with the grace of happiness; He, who died for me on the cross, can help me to overcome the sufferings -be it loneliness, homesickness, any offence from other humans, anything.
It sounds so dramatically, but don't take it wrong. This does not mean I don't have to do anything, that all my troubles can be piled on God and than wait, hands crossed, for Him to take care of it. I do have to use my skills and to rely on myself and do my best in any situation -let it be school, making new friends, finding a job, or simply be fine and enjoy the life I got from Him.
God is the one who holds me in His hands and cares about me wherever I go, wherever I'll be. And this is a biggest thing to experience, bigger than me, bigger than anything, though I tend to forget it.
2010. szeptember 6., hétfő
Ave Mariás amerikaiak
Rögtön a legelején le kell szögeznem, hogy Ave Maria nem egy tipikus amerikai kisváros, és az egyetem nem egy tipikus amerikai egyetem, és a campus még inkább nem az. De itt:
mindenkinek hófehérek a fogai,
minden lány szoknyában megy a vasárnapi misére,
minden fiúnak rövid a haja,
minden lánynak hosszú a haja,
és mindig mindenki mosolyog.
Mindenkinek fehérek, csak nekem nem, mert egy idióta, sós ízu fogkrémmel kell fogat mosnom a kezdödö ínygyulladásom miatt, amiben természetesen nincs fluor, ami fehérítene.
Én ma farmerben voltam...
Csak egyetlen fiút láttam kicsit hosszabb hajjal, nagyjából az álláig ért - mondjuk, hogy félhosszú.
Az öregeken (60+), Chelsean, és rajtam kívül még egyetlen más rövidhajú lányt sem láttam.
Néha szinte valószínütlennek tünik, de így van. Itt mindig, mindeki nagyon kedves. Viszont szembetünöen felszínesek is. De erröl majd hosszabban egy következö bejegyzésben.
mindenkinek hófehérek a fogai,
minden lány szoknyában megy a vasárnapi misére,
minden fiúnak rövid a haja,
minden lánynak hosszú a haja,
és mindig mindenki mosolyog.
Mindenkinek fehérek, csak nekem nem, mert egy idióta, sós ízu fogkrémmel kell fogat mosnom a kezdödö ínygyulladásom miatt, amiben természetesen nincs fluor, ami fehérítene.
Én ma farmerben voltam...
Csak egyetlen fiút láttam kicsit hosszabb hajjal, nagyjából az álláig ért - mondjuk, hogy félhosszú.
Az öregeken (60+), Chelsean, és rajtam kívül még egyetlen más rövidhajú lányt sem láttam.
Néha szinte valószínütlennek tünik, de így van. Itt mindig, mindeki nagyon kedves. Viszont szembetünöen felszínesek is. De erröl majd hosszabban egy következö bejegyzésben.
2010. augusztus 29., vasárnap
A postaláda
Saját postaládát kaptam az egyetemen. Nagyon aranyos kis rekesz - szó szerint arany színü és a 301es névre hallgat. Tegnap kaptam meg hozzá a kulcsot. Teljesen váratlanul ért, mert erre egyáltalán nem számítottam, bár teljesen logikus. Szóval lehet bele leveleket írni - fogok neki nagyon örülni.
A kézzel írott levélben van valami varázslatos amit az ímél nem tud helyettesíteni. Általában tovább tart megírni mint az elektronikus változatot és még ráadásul a postára is el kell vinni. Vigyázni kell, hogy a papírt ne gyürd össze és az írás lehetöleg ne maszatolódjon el ha összehajtod. Jó esetben komoly eröfeszítéseket teszel, hogy az írásod olvasható legyen a másik számára is. De mindezen körülményes tevékenységek közepette a címzettre gondolsz, és ez olyan mintha vele töltenéd az idöt a távolság ellenére.
A kézzel írott levélben van valami varázslatos amit az ímél nem tud helyettesíteni. Általában tovább tart megírni mint az elektronikus változatot és még ráadásul a postára is el kell vinni. Vigyázni kell, hogy a papírt ne gyürd össze és az írás lehetöleg ne maszatolódjon el ha összehajtod. Jó esetben komoly eröfeszítéseket teszel, hogy az írásod olvasható legyen a másik számára is. De mindezen körülményes tevékenységek közepette a címzettre gondolsz, és ez olyan mintha vele töltenéd az idöt a távolság ellenére.
Ave Maria
Mint tudjátok ezt az akadémiai évet Amerikában töltöm, az Ave Maria Egyetemen, Ave Mariában, Floridán. (Igen, tényleg ez a neve a városnak.) Három napja érkeztem meg eme vadregényes egyetemi városkába a nagy semmi kellös közepére. Körülöttünk csak zöld, meg tó, meg mocsár, meg óriásszöcskék, melyek sárga-zöld színekben pompáznak és figyelmes szemekkel kísérnek mikor az akadémiai épületbe megyek befele.
Nagyon más itt minden, de hiszen nem is számítottam másra. Mindenki nagyon kedves és érdeklödö és felcsillan a szemük mikor megjegyzem, hogy szlovákiai vagyok és elámulnak mikor megtudják, hogy három különbözö nyelvet beszélek folyékonyan. Freshmanekkel vagyok körülvéve többnyire, vagyis 17-19 évesekkel - kicsit öregnek is érzem magam közöttük. A koleszszobám óriásinak számít a malomvölgyi viszonyokhoz képest, és egyenlöre egyedül lakom. Egyenlöre, mert valószínüleg már holnap átköltözöm a szomszéd szobába, ahol egy lányocska szintén egyedül van. És nem fogjátok elhinni hogy hívják! Lilla Lukacs. Ugye milyen magyarosan cseng? Elég hihetetlen nem? Nagyon féltem attól, hogy nem lesz kivel magyarul beszélgetnem majd, erre rögtön az érkezés után vele futottam össze a folyosón.
De a lényeg amit szerettem volna veletek megosztani: Mikor hosszabb ideig külföldön tartózkodtam eddig, az érkezés utáni elsö nap reggelén mindig valami hihetetlen pánik kerített hatalmába. Bénító, gyomorszorongató, megríkató "hazaakarokmennimostazonnal"-érzés, amit csak kínkeserves eröfeszítések árán tudtam legyözni. Most viszont gond nélkül ébredtem, eszembe se jutott, hogy haza akarok menni és egyáltalán nem bénultam le. Megkönnyebülés volt erre rájönni. Azt hiszem ez is azt mutatja, hogy majd minden eljövendö honvágyas bögés ellenére is, jó helyen vagyok és nem véletlenül kerültem ide.
PS. Elnézést a szedett-vedettségért. Egyfolytában halálosan fáradt vagyok az idöeltolódás miatt.
Nagyon más itt minden, de hiszen nem is számítottam másra. Mindenki nagyon kedves és érdeklödö és felcsillan a szemük mikor megjegyzem, hogy szlovákiai vagyok és elámulnak mikor megtudják, hogy három különbözö nyelvet beszélek folyékonyan. Freshmanekkel vagyok körülvéve többnyire, vagyis 17-19 évesekkel - kicsit öregnek is érzem magam közöttük. A koleszszobám óriásinak számít a malomvölgyi viszonyokhoz képest, és egyenlöre egyedül lakom. Egyenlöre, mert valószínüleg már holnap átköltözöm a szomszéd szobába, ahol egy lányocska szintén egyedül van. És nem fogjátok elhinni hogy hívják! Lilla Lukacs. Ugye milyen magyarosan cseng? Elég hihetetlen nem? Nagyon féltem attól, hogy nem lesz kivel magyarul beszélgetnem majd, erre rögtön az érkezés után vele futottam össze a folyosón.
De a lényeg amit szerettem volna veletek megosztani: Mikor hosszabb ideig külföldön tartózkodtam eddig, az érkezés utáni elsö nap reggelén mindig valami hihetetlen pánik kerített hatalmába. Bénító, gyomorszorongató, megríkató "hazaakarokmennimostazonnal"-érzés, amit csak kínkeserves eröfeszítések árán tudtam legyözni. Most viszont gond nélkül ébredtem, eszembe se jutott, hogy haza akarok menni és egyáltalán nem bénultam le. Megkönnyebülés volt erre rájönni. Azt hiszem ez is azt mutatja, hogy majd minden eljövendö honvágyas bögés ellenére is, jó helyen vagyok és nem véletlenül kerültem ide.
PS. Elnézést a szedett-vedettségért. Egyfolytában halálosan fáradt vagyok az idöeltolódás miatt.
2010. augusztus 21., szombat
Lö panik
"Az ismeretlentöl mindig felünk, aggódunk, izgulunk. Ha ez nem lenne, nem is lenne érdekes és hasznos a dolog, csak azok a lépések visznek ELÖRE, amelyek nehezek, a sziklas-szük úton vezetnek, amelytöl mi magunk tartunk, hacsak kicsit is. Tudd, hogy ez igy van jól, ha növekedni akarunk bölcsességben, tudásban és bizony szeretetben is, félelmetes döntéseket kell hoznunk."
Írtam volt ezt kedves jürgen barátomnak mikor Brémába utazott ki tavaly 10 hónapra. Most fordult a kocka és én utazom. És most érzem igazán a félelmetes szó súlyát. Az új emberek, új helyek, új szokások, új élet gondolata nem csak izgalommal töltenek el, hanem bizony félelemmel is. Söt! A tudat, hogy mennyi mindent és mindenkit itthon kell hagynom, megesik, hogy pánikba kerget. Olyan ez, mintha váratlanul hideg, ragasztós kézzel markolásznák a pici szived, nehezebben veszed a levegöt és hirtelen nincs egy ép gondolatod. Összerándul a gyomrod, elmegy az étvágyad, az arcodra kiül a reménytelenség és az ijedelem. Nem vagy másra képes, mint üres tekintettel bámulni magad elé, vagy valakinek az ölelésébe menekülni, hogy ö védjen meg.
Azt hiszem két dolgot tehet ilyenkor az ember. (1) Küzdesz ellene, és próbálod magad meggyözni a dolgok ellenkezöjéröl: minden rendben lesz, nincs semmi amitöl félned kellene, ne ess már pánikba, nem vagy te sajtból!!! És ehhez hasonló gondolatokkal próbálod elhessegetni azt, ami tulajdonképpen belöled fakad. (2) Hagyod. Egyszerüen megengeded magadnak, hogy pánikba ess: gyere csak, idövel úgyis rendbe jövök.Nekem eme kettes eset lett segedelmemre. (Hehe) A pánik olyasvalami mint egy háló - ha egyszer beleakadsz és kapálózol, csak még jobban belegabalyodsz. Abbahagytam a kétségbeesett kapálózást és azt vettem észre, hogy a szörnyü szorongás mérhetetlen szomorúsággá szelídül. Persze, a szomorúság se egy kellemes dolog, de végre lélegzel, és lassan kitisztul a fejed.
Írtam volt ezt kedves jürgen barátomnak mikor Brémába utazott ki tavaly 10 hónapra. Most fordult a kocka és én utazom. És most érzem igazán a félelmetes szó súlyát. Az új emberek, új helyek, új szokások, új élet gondolata nem csak izgalommal töltenek el, hanem bizony félelemmel is. Söt! A tudat, hogy mennyi mindent és mindenkit itthon kell hagynom, megesik, hogy pánikba kerget. Olyan ez, mintha váratlanul hideg, ragasztós kézzel markolásznák a pici szived, nehezebben veszed a levegöt és hirtelen nincs egy ép gondolatod. Összerándul a gyomrod, elmegy az étvágyad, az arcodra kiül a reménytelenség és az ijedelem. Nem vagy másra képes, mint üres tekintettel bámulni magad elé, vagy valakinek az ölelésébe menekülni, hogy ö védjen meg.
Azt hiszem két dolgot tehet ilyenkor az ember. (1) Küzdesz ellene, és próbálod magad meggyözni a dolgok ellenkezöjéröl: minden rendben lesz, nincs semmi amitöl félned kellene, ne ess már pánikba, nem vagy te sajtból!!! És ehhez hasonló gondolatokkal próbálod elhessegetni azt, ami tulajdonképpen belöled fakad. (2) Hagyod. Egyszerüen megengeded magadnak, hogy pánikba ess: gyere csak, idövel úgyis rendbe jövök.Nekem eme kettes eset lett segedelmemre. (Hehe) A pánik olyasvalami mint egy háló - ha egyszer beleakadsz és kapálózol, csak még jobban belegabalyodsz. Abbahagytam a kétségbeesett kapálózást és azt vettem észre, hogy a szörnyü szorongás mérhetetlen szomorúsággá szelídül. Persze, a szomorúság se egy kellemes dolog, de végre lélegzel, és lassan kitisztul a fejed.
2010. augusztus 18., szerda
A bárányok hallgatnak
De én nem vagyok bárány.
Kicsit több mint 4 hónapig tartott a hallgatás. És most is csönd van és nyugalom. Csak a gyomrom korog, mert nem szeretek egyedül enni. Mert egyedül vagyok itthon. A nagy házunk idötlen idök óta most elöször ilyen lakatlan és hallgatag. Ijesztö, de nyugodalmas. A fodrász, a reggeli, a kényelmes tévénézés és mindenféle ügyek intézése után kénytelen vagyok most már szembenézni és meghallgatni a saját gondolataim. És talán ama önzö célból is, hogy jobban megértsem öket leírom és megosztom veletek is a nagy utazás "belsö" elözményeit.
Merthogy az újrakezdést az a tény váltotta ki, hogy elutazom, és messzire és sokáig leszek ott. Azt hiszem nem igazán fogom fel ennek a súlyát, és talán nem is baj, így nincs lehetöségem viszakozni és megbánni, "mi lenne há"-kat gyártani. Egy hét múlva elutazom a messzi Amerikába, egész pontosan Ave Mariába, Floridába. Kaptam egy nagyon jó ösztöndíjat és elszántam magam, hogy végigcsinálom. Aki ismer már gimi óta tudja, erre vágyom már a gimi óta :) És most tessék itt van.
Nagyon nehezen megyek el itthonról, éppen azért, mert már kezdtem megszeretni az életem. Jól éreztem magam benne, terveim voltak, céljaim, lehetöségeim, amelyeket most kis idöre - kerek egy évre - el kell halasztanom bízva abban, hogy nem szünnek meg, csak késöbb teljesednek be. Az elmúlt pár nap pedig kivételesen sokat adott. A hétvégi TANDEM-képzés, a beszélgetések, az új emberkék és a régiek is, a borozás, a közös reggeli a csoptársakkal, a névjegykártya, a vásárlás, a HomoDram... Szivem szakadoz, hogy itt kell hagyjalak benneteket, de tudom, hogy most el kell mennem, hogy utána olyan életet élhessek, amilyet igazán szeretnék. És most azt hiszem ez a legfontosabb.
Kicsit több mint 4 hónapig tartott a hallgatás. És most is csönd van és nyugalom. Csak a gyomrom korog, mert nem szeretek egyedül enni. Mert egyedül vagyok itthon. A nagy házunk idötlen idök óta most elöször ilyen lakatlan és hallgatag. Ijesztö, de nyugodalmas. A fodrász, a reggeli, a kényelmes tévénézés és mindenféle ügyek intézése után kénytelen vagyok most már szembenézni és meghallgatni a saját gondolataim. És talán ama önzö célból is, hogy jobban megértsem öket leírom és megosztom veletek is a nagy utazás "belsö" elözményeit.
Merthogy az újrakezdést az a tény váltotta ki, hogy elutazom, és messzire és sokáig leszek ott. Azt hiszem nem igazán fogom fel ennek a súlyát, és talán nem is baj, így nincs lehetöségem viszakozni és megbánni, "mi lenne há"-kat gyártani. Egy hét múlva elutazom a messzi Amerikába, egész pontosan Ave Mariába, Floridába. Kaptam egy nagyon jó ösztöndíjat és elszántam magam, hogy végigcsinálom. Aki ismer már gimi óta tudja, erre vágyom már a gimi óta :) És most tessék itt van.
Nagyon nehezen megyek el itthonról, éppen azért, mert már kezdtem megszeretni az életem. Jól éreztem magam benne, terveim voltak, céljaim, lehetöségeim, amelyeket most kis idöre - kerek egy évre - el kell halasztanom bízva abban, hogy nem szünnek meg, csak késöbb teljesednek be. Az elmúlt pár nap pedig kivételesen sokat adott. A hétvégi TANDEM-képzés, a beszélgetések, az új emberkék és a régiek is, a borozás, a közös reggeli a csoptársakkal, a névjegykártya, a vásárlás, a HomoDram... Szivem szakadoz, hogy itt kell hagyjalak benneteket, de tudom, hogy most el kell mennem, hogy utána olyan életet élhessek, amilyet igazán szeretnék. És most azt hiszem ez a legfontosabb.
2010. április 4., vasárnap
Bezár a bazár
Minden hüséges olvasó - átlagban az napi egy látogató - gondolom már észrevette, hogy egy ideje nem gyözök írni. Valahogy most ez nem megy. Nem mintha ez lenne az elsö holtpont, de ez most valahogy más. Azt hiszem ez elmúlt egy évben túlságosan kitárulkoztam, és hát most meg kellett tanulnom, hogy ez nem feltétlenül válik elönyömre vagy mások hasznára, egyáltalán nem szükséges, söt! másoknak is kellemetlen pillanatokat tudok vele okozni, amit mérhetetlenül sajnálok. Sajnálom.
Most lezárom a blogíros fejezetet. De meghagyom neki az esélyt, hogy esetlegesen visszatérö motívum legyen; csak egy kicsit késöbb. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a biztató és elismerö szavakat, különösen azon emberkéknek, akik vállalták a kommentelés kínjait is. :) Nagyon hálás vagyok érte.
Szép húsvétot, sok locsolót a lányoknak, piros tojást a fiúknak! Élvezzétek a tavaszt! És hagyjátok magatokat felvidítani. ;)
julicska
Most lezárom a blogíros fejezetet. De meghagyom neki az esélyt, hogy esetlegesen visszatérö motívum legyen; csak egy kicsit késöbb. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm a biztató és elismerö szavakat, különösen azon emberkéknek, akik vállalták a kommentelés kínjait is. :) Nagyon hálás vagyok érte.
Szép húsvétot, sok locsolót a lányoknak, piros tojást a fiúknak! Élvezzétek a tavaszt! És hagyjátok magatokat felvidítani. ;)
julicska
2010. március 18., csütörtök
Lunch with my favourite cousin
disgust and anger and deep sadness and loneliness and confusion reflected on her face she was seeking for comfort but never found when needed she buried herself alive in the city in the centre of the world constantly seeking for beauty peace comfort but most of all care and love --
and finally today I felt precious for a couple short hours :)
2010. február 20., szombat
???
Itt az ideje, hogy összeszedjem magam és elmondjam nektek, hogy az ember magában hordozza a csalódásokat. Bárhová megy, bármibe is kezd a csalódás ott van benne; nem múlik el, nem marad otthon; ragaszkodik hozzám és én is hozzá. Nem értem, mért nem tudom elfelejteni, túllépni rajta, nem foglalkozni vele. Nem értem, miért is nem tudom pontosan megfogalmazni miben is csalódtam. Minden valószínüséggel magamban.
Mindig mikor új helyre kerülök elfog ez az érzés. Föleg mikor egyedül vagyok. Nem a magány ez. Hanem a tudat, hogy nem változtam. Annak ellenére hogy szerettem volna. Minden költözés egy újabb idöszakot jelent. Egy új kezdetet, mikor tiszta lappal indulhat az ember, és mindent elkezdhetne úgy csinálni, ahogy azt elképzelte, ahogyan szeretné, ahogyan jónak látja. És most megint itt vagyok egy újabb költözéssel, új hellyel, új emberekkel, új lehetöségekkel és úgy érzem nem használom ki öket, nem csinálom azt és úgy, ahogy elképzeltem. Elvárásokat, követelményeket állítottam magammal szemben és MOST azt érzem, elbuktam. A saját képességeimben csalódtam. És az elsö költözésem óta, 15 évesen Komáromba, magamban hordozom ezt az érzést, ami elkerülhetetlenül a felszínre tör minden egyes újabb költözéssel.
Mindig mikor új helyre kerülök elfog ez az érzés. Föleg mikor egyedül vagyok. Nem a magány ez. Hanem a tudat, hogy nem változtam. Annak ellenére hogy szerettem volna. Minden költözés egy újabb idöszakot jelent. Egy új kezdetet, mikor tiszta lappal indulhat az ember, és mindent elkezdhetne úgy csinálni, ahogy azt elképzelte, ahogyan szeretné, ahogyan jónak látja. És most megint itt vagyok egy újabb költözéssel, új hellyel, új emberekkel, új lehetöségekkel és úgy érzem nem használom ki öket, nem csinálom azt és úgy, ahogy elképzeltem. Elvárásokat, követelményeket állítottam magammal szemben és MOST azt érzem, elbuktam. A saját képességeimben csalódtam. És az elsö költözésem óta, 15 évesen Komáromba, magamban hordozom ezt az érzést, ami elkerülhetetlenül a felszínre tör minden egyes újabb költözéssel.
2010. február 4., csütörtök
Pest-Buda
Az elmúlt pár napban agyonizgultam magam, hogy s mint lesznek a dolgok Pesten. (Aki még nem tudná, egy szemesztert az ELTE Angol-amerikai intézetében töltök.) Természetesen feleslegesen, mert eddig minden nagyon szépen alakul. (Bár, nyugtával dicsérjem a napot...a tegnap nagyon jó volt.)
Mozgalmas elsö napom volt. Nagyon féltem, hogy egyedül leszek majd, és nem lesz kivel beszélgetni és elpanaszkodni milyen bunkó tud lenni egy tanulmányis. De nem így történt :) Hózi barátom egész nap velem volt. Meg Katyi is. Meg Veronival is találkoztunk :) akit má négy éve nem láttam, és teljesen váratlanul futottunk egymásba az ELTE folyosóján. Nagyon örültem mindannyiuknak. Jó érzés volt tudni, hogy van kihez fordulnom, hogy olyan emberek vesznek körül akiket ismerek és ök is ismernek engem.
Persze, még bele kell szokni a dolgokba, és az idöbe telik. Még ki kell, hogy alakuljon az itteni életrendem, ami szintén idöbe telik. Új embereket fogok megismerni, ami szintén idöbe telik. Tehát azt hiszem, föleg türelemre lesz szükségem az elkövetkezö napokban. Magamhoz és másokhoz is meg kell tanulnom elfogadónak, megbocsátónak és türelmesnek lenni.
Mozgalmas elsö napom volt. Nagyon féltem, hogy egyedül leszek majd, és nem lesz kivel beszélgetni és elpanaszkodni milyen bunkó tud lenni egy tanulmányis. De nem így történt :) Hózi barátom egész nap velem volt. Meg Katyi is. Meg Veronival is találkoztunk :) akit má négy éve nem láttam, és teljesen váratlanul futottunk egymásba az ELTE folyosóján. Nagyon örültem mindannyiuknak. Jó érzés volt tudni, hogy van kihez fordulnom, hogy olyan emberek vesznek körül akiket ismerek és ök is ismernek engem.
Persze, még bele kell szokni a dolgokba, és az idöbe telik. Még ki kell, hogy alakuljon az itteni életrendem, ami szintén idöbe telik. Új embereket fogok megismerni, ami szintén idöbe telik. Tehát azt hiszem, föleg türelemre lesz szükségem az elkövetkezö napokban. Magamhoz és másokhoz is meg kell tanulnom elfogadónak, megbocsátónak és türelmesnek lenni.
2010. február 1., hétfő
Az elsö napom az iskolában - tanárként
Pénteken kötelezö tanári gyakorlatomat töltve belekóstolhattam kicsikét a tanárlétbe. Izgultam, nagyon. Készültem, sokat. És egész komolyan elfáradtam a kóstolásban...
Mindössze két órát tanítottam, de azt elejétöl a végéig. Mindkettöt a gimiben. Bizonyítványosztás elött. Nem volt egyszerü, nadehát ezt tudtam elöre. Raádásul a negyedikben elsö órán voltam bent, de legalább izgalmas témával kezdtük a napot és megismertettem velük a kortárs magyar irodalom gyöngyszemeiböl párat - Varró Danit, Parti Nagyot, meg Cserna-Szabó Andrást. Egész jól fogadták a szokatlan szövegeket és még néhány kérdésre is válaszolni méltóztattak. Az elsö gimiben a zseni Shakespear-rel foglalkoztunk meg a reneszánsz drámával. Itt meglepö módon lassan fogott az emberkék agya, viszont az igazgató elégedetten mosolyogva ücsörgött az utolsó padban :) A nap végére teljesen kimerültem, bár ehhez hozzátett az is, hogy elözö éjjel mindössze négy órát aludtam és hajnali 5.40kor már a vonaton ültem. De kellemes fáradtság volt ez.
Lefelé menet a lépcsön, 10 másodperccel azelött, hogy beléptem volna az osztályokba úgy dübörgött a pici szivem, mintha ki akart volna szakadni. De amint az osztály elé álltam és rám szegezödött minden tekintet már nem is hallottam a zakatolást. Úgy tünt, ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy ott állok a katedrán. Jól éreztem magam a tanár szerepében. Azt hiszem, mindkét esetben sikerült olyan órát tartanom, amit diákként szivesen végigültem volna. Persze van még egy csomó csiszolgatni való - például, hogy ne szteppeljek annyit izgatottságomban. Meg is lepödtem. Nem igazán hajlok a hivatásos tanárság felé. Továbbra is minden nap iskolába menni, azután hogy már 16 éve ezt csinálom...Háát... Meg alacsony fizetés, a diákok szemtelen-neveletlen új generációja, sok papírmunka, sok teendö, semmi hála. De a két tanított óra után azért még gondolkodom ezen. :)
Mindössze két órát tanítottam, de azt elejétöl a végéig. Mindkettöt a gimiben. Bizonyítványosztás elött. Nem volt egyszerü, nadehát ezt tudtam elöre. Raádásul a negyedikben elsö órán voltam bent, de legalább izgalmas témával kezdtük a napot és megismertettem velük a kortárs magyar irodalom gyöngyszemeiböl párat - Varró Danit, Parti Nagyot, meg Cserna-Szabó Andrást. Egész jól fogadták a szokatlan szövegeket és még néhány kérdésre is válaszolni méltóztattak. Az elsö gimiben a zseni Shakespear-rel foglalkoztunk meg a reneszánsz drámával. Itt meglepö módon lassan fogott az emberkék agya, viszont az igazgató elégedetten mosolyogva ücsörgött az utolsó padban :) A nap végére teljesen kimerültem, bár ehhez hozzátett az is, hogy elözö éjjel mindössze négy órát aludtam és hajnali 5.40kor már a vonaton ültem. De kellemes fáradtság volt ez.
Lefelé menet a lépcsön, 10 másodperccel azelött, hogy beléptem volna az osztályokba úgy dübörgött a pici szivem, mintha ki akart volna szakadni. De amint az osztály elé álltam és rám szegezödött minden tekintet már nem is hallottam a zakatolást. Úgy tünt, ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy ott állok a katedrán. Jól éreztem magam a tanár szerepében. Azt hiszem, mindkét esetben sikerült olyan órát tartanom, amit diákként szivesen végigültem volna. Persze van még egy csomó csiszolgatni való - például, hogy ne szteppeljek annyit izgatottságomban. Meg is lepödtem. Nem igazán hajlok a hivatásos tanárság felé. Továbbra is minden nap iskolába menni, azután hogy már 16 éve ezt csinálom...Háát... Meg alacsony fizetés, a diákok szemtelen-neveletlen új generációja, sok papírmunka, sok teendö, semmi hála. De a két tanított óra után azért még gondolkodom ezen. :)
2010. január 26., kedd
Imprófeszkó 2010
Idén is megrendezésre került a Farsangi Rögtönzések improvizációs fesztivál. Idén is a Magyar Színjátékos Szövetség égisze alatt, a Gurigongo Symposiummal karöltve. Helyszínül a pozsonyi Csemadok nagyterme szolgált, szervezögárdának a Homodram csapott fel. A feledhetetlen hangulatról a résztvevö nyolc csapat, a játék szabályos lefolyásáról Tóth Gábor "Tóga", a pontok megfelelö arányban való kiosztásáról Szabó Csilla, Solténszky Tibor és Kovács Áron, a pontok pontos lejegyzéséröl a "zapiszovatyelka" Kovács Niki, az anyagi háttérröl a támogatók -JAIK, MKKI, Csemadok- gondoskodtak.
Hajnali hétkor, az ébresztö csörgésére csak nagyon lassan kezdett derengeni, hogy imprófesztet kéne menni szervezni, kaját venni, elvinni, megcsinálni, termet rendberakni. És innen már nem kellett sok az ébredéshez. Mikor Nikivel meg Julkával meglepöen flottul lement a vásárlás már tudtam, hogy nem lesz mindennapi ez a nap. Megfoghatatlan, apró kis lángocska kezdett bennem pislákolni. A szállingózó emberkék, versenyzök, a zsüri, régi barátok, meg a váratlanul felmerülö problémák csak szították a kis tüzecskét. Ahogy alakult a hangulat egyre magasabbra csaptak a lángok. A verseny második körére elégette minden gondom és korábbi fáradtságom. Úgy lobogott, hogy nem lehetett elfojtani és sokszor üdvrivalgásban, tapsban, hangos biztatásban törtem ki. Izzott a lábam alatt a talaj, nem bírtam megülni a hátsó felemen. Lehetett érezni a levegöben, hogy mindeki szereti, amit csinál, szereti az emberkéket, akikkel csinálja, és megelégedéssel töltöttek el minket a sikeres pillanatok, mikor éreztük, hogy a három percben odaadtuk magunkat.
Jó látni, hogy az "Impró család" új tagokkal bövült, hogy örömmel jönnek vissza az "idösebbek", hogy a zsüri - Szabó Csilla és Solténszky Tibor, a felvidéki magyar színjátszók "anyukája" és "apukája", valamint Kovács Áron a család "jóbarátja" föleg dícsérettel, de építö kritikával is illeti a mezönyt, hogy Tóga "bácsikánk" csudijó prezentációval készült és soha nem fogy ki a poénokból, hogy az egész napos közös játék után a kreatív "gyerekek" felszabadultan ropják a parketten.
Jó, hogy tudunk idöt szakítani az élet egyik legfontosabb összetevöjére, a játékra. És föleg: tudunk együtt játszani.
(Itt is tetszik lenni egy bejegyzésemnek :))
Hajnali hétkor, az ébresztö csörgésére csak nagyon lassan kezdett derengeni, hogy imprófesztet kéne menni szervezni, kaját venni, elvinni, megcsinálni, termet rendberakni. És innen már nem kellett sok az ébredéshez. Mikor Nikivel meg Julkával meglepöen flottul lement a vásárlás már tudtam, hogy nem lesz mindennapi ez a nap. Megfoghatatlan, apró kis lángocska kezdett bennem pislákolni. A szállingózó emberkék, versenyzök, a zsüri, régi barátok, meg a váratlanul felmerülö problémák csak szították a kis tüzecskét. Ahogy alakult a hangulat egyre magasabbra csaptak a lángok. A verseny második körére elégette minden gondom és korábbi fáradtságom. Úgy lobogott, hogy nem lehetett elfojtani és sokszor üdvrivalgásban, tapsban, hangos biztatásban törtem ki. Izzott a lábam alatt a talaj, nem bírtam megülni a hátsó felemen. Lehetett érezni a levegöben, hogy mindeki szereti, amit csinál, szereti az emberkéket, akikkel csinálja, és megelégedéssel töltöttek el minket a sikeres pillanatok, mikor éreztük, hogy a három percben odaadtuk magunkat.
Jó látni, hogy az "Impró család" új tagokkal bövült, hogy örömmel jönnek vissza az "idösebbek", hogy a zsüri - Szabó Csilla és Solténszky Tibor, a felvidéki magyar színjátszók "anyukája" és "apukája", valamint Kovács Áron a család "jóbarátja" föleg dícsérettel, de építö kritikával is illeti a mezönyt, hogy Tóga "bácsikánk" csudijó prezentációval készült és soha nem fogy ki a poénokból, hogy az egész napos közös játék után a kreatív "gyerekek" felszabadultan ropják a parketten.
Jó, hogy tudunk idöt szakítani az élet egyik legfontosabb összetevöjére, a játékra. És föleg: tudunk együtt játszani.
(Itt is tetszik lenni egy bejegyzésemnek :))
2010. január 22., péntek
Dávid és Góliát
(1Sám 17, 4.8.10.45-46.48-49)
Önmagam Góliátja vagyok. És Dávidnak is nekem kell lenni.
Önmagam Góliátja vagyok. És Dávidnak is nekem kell lenni.
2010. január 15., péntek
Vigyázz ílet! Itt gyüvök!
Újult eröt érzek magamban! Olyan jó érzés levetni depressziónak álcázott lustaságom és kilépni a világba. ("Mert olyan, hogy depresszió nincs is." - Kristóf) Nem, ezek nem újévi fogadalmak, se nem légböl kapott elhatározások, hanem egy ideje érlelödö döntések. (Hogy most ilyen határozott lettem abban nagy szerepe volt Balázskának, jürgennek, a Forrás kisközinek meg Kristófnak. Hála és köszönet, hogy mellém álltatok és buzdítgattatok :)) Leporoltam régi terveim és most egész komolyan elkezdem öket megvalósítani. Tehát:
1. Nem hazudtolhatom meg magam: sokadszorra is elhatároztam, hogy ledobok legalább 10 kilót. De ezúttal találtam egy nagyon jó motivációt: ha sikerül, a nyáron elmegyek tandemugrani :) ha pedig nem sikerül többet nem vagyok hajlandó ezzel az ösrégi problémával foglalkozni és tessék engem továbbra is így szeretni. (Szóval én mindenképp jól jövök ki ebböl: tandemugrás vagy egy gonddal kevesebb.)
2. A pesti részképzés alatt annyit járok majd színházba, amennyit csak nem szégyellek.
3. Szintén a pesti részképzés alatt igyekszem folyamatosan fordítani a kiválasztott verseskötetet és remélhetöleg rendszeresen konzultálni N. Á. tanár úrral.
4. (nem publikus)
5. Gyakrabban találkozom majd a számomra kedves, viszont ritkán látott emberkékkel.
6. Kevese... najó, azért mindent felsorolni elég hosszú lenne. A lényeg, hogy végre elegem lett a folyamatos fejtörésböl, hogy vajon hol és mit rontottam el, mért vannak a dolgok úgy ahogy, mért vagyok egyedül, stb. Holott, ahogy jürgen írta, annyi minden más dolog van, amivel foglalkoznom kéne. Ehhez tartva magam, belevetem magam abba a "mindenféle más"-ba és elmegyek holnap magyarórákat hallgatni a legkedvesebb gimimbe Komáromba. :) Hajrá! (egy kis önbuzdítás) Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy lesznek gyenge pillanatok és lesz, amikor elhagyatottnak érzem majd magam, de az elsö és legfontosabb döntésem, hogy ezekben a pillanatokban nem hagyom el magam, nem burkolózok be a magány köpenyébe és nem várom magamban a megváltást, hanem fogom magam és felhívok valakit, hogy menjünk el moziba, mondjuk.
Szóval vigyázz élet, most megmutatom, hogy én is szép vagyok. :)
1. Nem hazudtolhatom meg magam: sokadszorra is elhatároztam, hogy ledobok legalább 10 kilót. De ezúttal találtam egy nagyon jó motivációt: ha sikerül, a nyáron elmegyek tandemugrani :) ha pedig nem sikerül többet nem vagyok hajlandó ezzel az ösrégi problémával foglalkozni és tessék engem továbbra is így szeretni. (Szóval én mindenképp jól jövök ki ebböl: tandemugrás vagy egy gonddal kevesebb.)
2. A pesti részképzés alatt annyit járok majd színházba, amennyit csak nem szégyellek.
3. Szintén a pesti részképzés alatt igyekszem folyamatosan fordítani a kiválasztott verseskötetet és remélhetöleg rendszeresen konzultálni N. Á. tanár úrral.
4. (nem publikus)
5. Gyakrabban találkozom majd a számomra kedves, viszont ritkán látott emberkékkel.
6. Kevese... najó, azért mindent felsorolni elég hosszú lenne. A lényeg, hogy végre elegem lett a folyamatos fejtörésböl, hogy vajon hol és mit rontottam el, mért vannak a dolgok úgy ahogy, mért vagyok egyedül, stb. Holott, ahogy jürgen írta, annyi minden más dolog van, amivel foglalkoznom kéne. Ehhez tartva magam, belevetem magam abba a "mindenféle más"-ba és elmegyek holnap magyarórákat hallgatni a legkedvesebb gimimbe Komáromba. :) Hajrá! (egy kis önbuzdítás) Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy lesznek gyenge pillanatok és lesz, amikor elhagyatottnak érzem majd magam, de az elsö és legfontosabb döntésem, hogy ezekben a pillanatokban nem hagyom el magam, nem burkolózok be a magány köpenyébe és nem várom magamban a megváltást, hanem fogom magam és felhívok valakit, hogy menjünk el moziba, mondjuk.
Szóval vigyázz élet, most megmutatom, hogy én is szép vagyok. :)
2010. január 10., vasárnap
Apró része az egésznek vagy apró rész az egész?
Sokszor utolsó pillanatban mentem el vizsgázni. Az is megesett, hogy utolsó utáni pillanatban adtam le valamilyen munkát. Hajszálon múlott, de eszembe jutott a végszó a színpadon és nem zavartam be. Vagy épp az utolsó utáni pillanatig vártam, és elrontottam a jelenetet és kicsúsztunk az időből. Egy röpke momentum alatt döntöttem el, hogy mégsem futok a villamosra és ez megmentette az életem. Néha egy jó gondolat csak egy pillanat szüleménye és végül egy egész történet kerekedik belőle. Meggondolatlan, pillanatnyi haragos fellángolás eredménye volt, hogy bécsi kirándulásunk alkalmával Máté barátomhoz sikertelenül hozzávágtam egy gyurmaadagot, ráadásul nem is rá haragudtam meg. A perc töredéke alatt futott át az agyamon egy különös emlék és ott mutatkozott meg. Az utolsó hármas-ölelés a lányokkal mikor Lívit búcsúztattuk, töredéke volt annak a napnak. Vagy hogy most itt ülök és zenét hallgatva felidézem ezeket a momentumokat... ahogy leírtam elillant. Balázs legutóbbi ölelése az írben. Hózival a vasútállomáson, mikor meggyőződtem róla, hogy Hózi nem az ölelések híve. Zolival, mikor a komódot raktuk össze és tudtam, de nem akartam elhinni, hogy valami elromlott és menthetetlenül meg akartam javítani. Mikor hárfahangot hallottam Pozsony utcáján. Hogy Peti almás-fahéjas teát kért a fekete helyett. Ahogy Erika pomelot eszik. Amikor anyukám azt mondja: „No. Mondd.“ A végtelen tenger partra csapódó hullámaival a lábamat mossa Barcelona tengerpartján és a nap lassan halovány rózsaszínre festi az ég alját és eszembe jut, hogy nincs nagyobb művész a Jóistennél.
Minden csak része az egésznek. Ilyen apró porszemek valami oknál fogva megragadtak agyam zeg-zugos tekervényeiben. Valamennyi porszem egy aprócska pillanatot hordoz. Mégis emlékszem rájuk. Ezekre emlékszem és nem másra. Ezeket hordozom magammal nap mint nap és próbálom őket valahová beilleszteni.
Cím nélkül
Sokszor elfog a szorongás. Sokszor türelmetlen vagyok. Sokszor szétszórt. Általában túlságosan erélyes, mindig magabiztos, néha hezitáló. Örök optimista, ritkán kétkedő, női gondoskodással, jó főzőérzékkel megáldott, sportra hajlamos, kényelmes, nyitott természet. (Tudom, hogy ellentmondásos amit leírtam, de senki sem fekete-fehér egyéniség és még van egy halom már jó-rossz tulajdonságom, de...) Sok ismerőssel, baráttal, világot látott, biztos családi háttérrel, támogató jóakarókkal. Mit kívánhatnék még?
Vannak perceim mikor véghetetlenül szomorú vagyok, mint például most is. Emberből vagyok. Tudom, Uram, mellettem vagy a legnehezebb órákban és Te emelsz fel mikor orraesek, és felkarolsz mikor bukdácsolok a bűnök mocskában, mégis...szomorúcska vagyok, nagyon. Nem elégszem meg éteri valóddal és emberi kezet óhajtok a vállamon pihenni, jóbarát szavát a fülembe suttogni szipogásom közben és mondani, hogy: „Nem baj.“ De azt hiszem, ez egy újabb olyan pillanat mikor arra tanítasz, csak a Te erődben bízhatok és nem hagyatkozhatom az emberi kezekre. És ilyenkor sokszor dühöngök is, mert nem értem, miért nem tudom elfogadni ezt a körforgást, hogy ez az érzés mindig visszatérö (lásd. Harag vagy mifene, A muszáj nagy úr), soha el nem múló. Mert nem múlik el, nem tudok tenni ellene, nem párolog el mint a vízgőz, nem csillapítja a csokoládéhabzsolás (karácsonyi időszakban kocsonya hagymával és szaloncukor), ott lappang minden boldog mozzanat legeslegalján, hogy mikor magamra maradok egy álomnyi idő alatt kényelmes helyet találjon magának szívem tájékán.
Némileg értelmezi az írás, de csak ideig-óráig tart a fakó remény. Hosszú az út és én most nem tudom merre tartok. Beragadt a mozgatórugó, amit még kedves N. Á. tanár úr sem tudott kioldani elektromos levelével.
Ez hiányzik, ezt kívánom még: Irányt, Célt, Motivációt! Ha tudnám merre tartok, mindez mire jó, milyen célt akarok elérni, lenne ki vezetne, támogatna, hajtana könyörtelenül, nem lenne ideje ennek az alattomos érzésnek befészkelnie magát, vagy legalábbis sokáig tarthatnám ott lenn, mindennek legeslegalján.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)