Megpróbálom felvenni. Lépek jobbra, lépek balra. Közben mozgatom a vállam, a csípöm, valamifélét hadonászok a kezemmel...Hajlítom a térdem, gyorsabban lépek jobbra meg balra. Most kettöt jobbra, egyet vissza. Közben ringatom a csípöm. Mosolygok. Jól érzem magam. Jól érzem magam. Jól érzem magam.
Rengeteg dominikai, el salvadori, puerto ricoi, venezuelai, hondurasi, meg mindenféle egyéb spanyol vérrel rendelkezö hím és nönemü egyedek akik tudatosan és természetesen is könnyedén járják a mindenféle latin táncokat. Én meg tisztességesen próbálkozom. Nem túl sok eredménnyel. De ráfogom a partnerhiányra. Vagyishogy hát nem vagyok én botlábú, csak épp nem akadt egy tisztességes kétlábonjáró, ellenkezö nemü egyén aki bevezetett volna a latin táncok rejtelmeibe. Pedig igazán nem bántam volna, ha valaki amolyan istenesen megforgat ma este a Nemzetközi Diákbálon.
Az a férfi, aki nem csak a gáton, de a táncparketten is megállja a helyét.
2011. január 29., szombat
2011. január 20., csütörtök
Sajd
Úgy látszik lehetetlen minden nap írnom ide egy bejegyzést. De most muszáj megosztanom röviden, hogyan sajdult meg a szívem mikor az edzés után, majdnem derékig vizesen, és vacsora után kellemesen jóllakva a csirkés salátával, megláttam ahogy a színjátszósok próbálnak a bálteremben. Megsajdult a szívem. A színpad után. Meg egy rendes csapat után.
2011. január 13., csütörtök
2011. január 11., kedd
Anne Shirley, az Anne e-vel a végén
Anne, e-vel a végén, egy vörös loboncú, szeplös árva. Anne, e-vel a végén, egy locsi-fecsi, minden lében kanál lányka. Anne, e-vel a végén, csúnyának tartja magát, ugyanakkor végtelenül hiú is. Anne, e-vel a végén, egy 13 éves lány, aki mielött Marilla és Matthew Cutbert befogadta volna, nem tartozott senkihez, nem szerette senki, és nem volt kebelbarátja. Anne Shirley, az Anne végén e-vel, a legszebb, legvirgoncabb képzelöerövel megáldott lányocska, akinek 13 évet kellett várnia, hogy az elsö álma, hogy végre szeressék, valóra váljon.
Tegnap, hosszú idö után, újra láttam a filmsorozat elsö részét. Bevallom, párszor a könnyem is kibuggyant a sokszor túlságosan is patetikus jeleneteken, de nagyokat is kacarásztam a régies szövegen és kifejezéseken, meg azon, ahogy Rachel Lynd megsértödik. (Az öreghölgy, mint egy mérges pulyka, és persze egyértelmü, hogy ö provokálta Anne dühkitörését.) A régi öltözetek, a hön áhított buggyos ujj, az édes meggybor és Diana, Gilbert Blight kacsingatásai, a vadregényes táj...Ezek közül az öltözeteket és a vadregényes tájat szeretem a legjobban.
A hosszú szoknyák, a hosszú szárú cipök, a fehér fodros, magasnyakú blúzok, csinos kiskabátok, a kontyba tüzött haj, mind egy mára már letünt korszakot idéznek. Amikor a homokfutó és a vonat volt az egyetlen közlekedési eszköz a bicikli és a két szép lábunk mellett. Amikor nem volt telefon és tv, se nem íméleztek az emberek, hanem, akárcsak Anne és Diana, titkos jelekkel váltottak üzenetet. És a szerelmek is lassan alakultak. Nem bújtak ágyba elsöre az emberek, nem is használtak anti-bébi dolgokat, nem is váltak el egymástól a házastársak. Persze, ennek a kornak is megvannak az árnyoldalai. Kezdhetnénk a nök választójogának hiányával és sorolhatnánk sok mindent. Mégis, valahogy varázslatos a manuális munkavégzés, a végtelen nagy séták, a délutáni tea, a hosszú szoknyák korszaka. Talán az emberek is sokkal nyugodtabbak, türelmesebbek és tisztánlátóbbak voltak mint manapság. Olyan jó lenne ez ma is.
És a vadregényes tájak... Kosztolányi a "koporsó" szót tartotta a legszebben hangzónak, nekem viszont a vadregényes a kedvencem. Zabolátlan, magas fü, suhogó erdö, végtelenbe veszö földút, könyvbe illö illusztráció mégis a képzelet korlátlan és valóságos tág tere. Mennyivel kedvesebb ez, mint a betontenger, a kockaépületek, a sugárút, a buszmegálló... Ugyan nem szeretnék megbetegedni ebben a korban. Orvos nincs csak 20 mérföldnyire, jó esetben a pap is kiér feladni az utolsó kenetet. Rég elmúlt ez is, és ez se volt fenékig tejfel. Vajon mért sóvárgok utána mégis?
Tegnap, hosszú idö után, újra láttam a filmsorozat elsö részét. Bevallom, párszor a könnyem is kibuggyant a sokszor túlságosan is patetikus jeleneteken, de nagyokat is kacarásztam a régies szövegen és kifejezéseken, meg azon, ahogy Rachel Lynd megsértödik. (Az öreghölgy, mint egy mérges pulyka, és persze egyértelmü, hogy ö provokálta Anne dühkitörését.) A régi öltözetek, a hön áhított buggyos ujj, az édes meggybor és Diana, Gilbert Blight kacsingatásai, a vadregényes táj...Ezek közül az öltözeteket és a vadregényes tájat szeretem a legjobban.
A hosszú szoknyák, a hosszú szárú cipök, a fehér fodros, magasnyakú blúzok, csinos kiskabátok, a kontyba tüzött haj, mind egy mára már letünt korszakot idéznek. Amikor a homokfutó és a vonat volt az egyetlen közlekedési eszköz a bicikli és a két szép lábunk mellett. Amikor nem volt telefon és tv, se nem íméleztek az emberek, hanem, akárcsak Anne és Diana, titkos jelekkel váltottak üzenetet. És a szerelmek is lassan alakultak. Nem bújtak ágyba elsöre az emberek, nem is használtak anti-bébi dolgokat, nem is váltak el egymástól a házastársak. Persze, ennek a kornak is megvannak az árnyoldalai. Kezdhetnénk a nök választójogának hiányával és sorolhatnánk sok mindent. Mégis, valahogy varázslatos a manuális munkavégzés, a végtelen nagy séták, a délutáni tea, a hosszú szoknyák korszaka. Talán az emberek is sokkal nyugodtabbak, türelmesebbek és tisztánlátóbbak voltak mint manapság. Olyan jó lenne ez ma is.
És a vadregényes tájak... Kosztolányi a "koporsó" szót tartotta a legszebben hangzónak, nekem viszont a vadregényes a kedvencem. Zabolátlan, magas fü, suhogó erdö, végtelenbe veszö földút, könyvbe illö illusztráció mégis a képzelet korlátlan és valóságos tág tere. Mennyivel kedvesebb ez, mint a betontenger, a kockaépületek, a sugárút, a buszmegálló... Ugyan nem szeretnék megbetegedni ebben a korban. Orvos nincs csak 20 mérföldnyire, jó esetben a pap is kiér feladni az utolsó kenetet. Rég elmúlt ez is, és ez se volt fenékig tejfel. Vajon mért sóvárgok utána mégis?
2011. január 10., hétfő
Welcome 2011
Azt mondják új szokásokat kialakítani, ill. a régieket levetközni csak türelem kérdése, állítólag elég hozzá 3 hét. 3 héten keresztül minden nap.
Ahogy az év végi számvetés, úgy az újévi fogadalmak is kicsit késnek, annál több van belölük. Ide csak a publikusak kerülnek fel, hogy néha a körmömre nézzetek és figyelmeztessetek ha túlságosan eltávolodom a kijelölt céltól. Amelyek pedig egész konkrétan: (a sorrend nem fontossági)
1. havonta elolvasni egy könyvet, de olyat ami nincs a kötelezök listáján
2. megtanulni nem foglalkozni azzal, amit mások gondolhatnak rólam
3. gyakrabban hordani szoknyát
4. megtanulni szeretni az egyedüllétet
5. megtanulni napi 10 új angol kifejezést
6. önállónak lenni minden helyzetben és belevágni a dolgokba akár egyedül is
7. többet beszélgetni a Fönökkel
A 7 az szép kerek szám, azt hiszem ennyi elég is lesz. Szóval mától 3 hétig minden nap kökeményen gyakorolom a fentebb említetteket. (már amit lehet)
És amúgy 2011 nagyon jól kezdödött Pesten, kevésbé jól folytatódott otthon, merthogy még mindig beteg vagyok. A betegségen kívül pedig újdonság, hogy újra szemüveges lettem és úgy nézek ki mint Vilma a Scooby Doo mesesorozatból. Ami nem feltétlenül rossz, hiszen Vilma oldotta meg mindig a rejtélyeket a tudomány segítségével. Legalább okosnak nézek ki :P
Ahogy az év végi számvetés, úgy az újévi fogadalmak is kicsit késnek, annál több van belölük. Ide csak a publikusak kerülnek fel, hogy néha a körmömre nézzetek és figyelmeztessetek ha túlságosan eltávolodom a kijelölt céltól. Amelyek pedig egész konkrétan: (a sorrend nem fontossági)
1. havonta elolvasni egy könyvet, de olyat ami nincs a kötelezök listáján
2. megtanulni nem foglalkozni azzal, amit mások gondolhatnak rólam
3. gyakrabban hordani szoknyát
4. megtanulni szeretni az egyedüllétet
5. megtanulni napi 10 új angol kifejezést
6. önállónak lenni minden helyzetben és belevágni a dolgokba akár egyedül is
7. többet beszélgetni a Fönökkel
A 7 az szép kerek szám, azt hiszem ennyi elég is lesz. Szóval mától 3 hétig minden nap kökeményen gyakorolom a fentebb említetteket. (már amit lehet)
És amúgy 2011 nagyon jól kezdödött Pesten, kevésbé jól folytatódott otthon, merthogy még mindig beteg vagyok. A betegségen kívül pedig újdonság, hogy újra szemüveges lettem és úgy nézek ki mint Vilma a Scooby Doo mesesorozatból. Ami nem feltétlenül rossz, hiszen Vilma oldotta meg mindig a rejtélyeket a tudomány segítségével. Legalább okosnak nézek ki :P
2011. január 9., vasárnap
Goodbye 2010
Álmos szombat délután van. Mindenki szunyókál az ebéd utáni kártyaparti után. Nincs is ennél jobb alkalom visszatekintenem az elözö évre.
Soha nem sikerül szilveszter elött ez a számvetés. Kell egy kis idö, hogy leüllepedjen a dolog. És soha nem is megy minden apró részletre kiterjedöen. Aki ismer tudja, milyen lyukas az én buksi fejem :)
Szóval összességében 2010 az ösztöndíjak, utazások, változások és a régi barátságok éve volt. Tipikusan a januári vizsgákkal kezdödött, aztán folytatódott a budapesti akklimatizációval. Ösztöndíjas lettem az ELTÉ-n és a tavaszi szemeszterben mindenféle csuda dolgokat tanulhattam a kortárs angol irodalomról meg az ausztrál irodalmi törekvésekröl. Nagyon élveztem :) Persze voltak, pillanatok mikor egyértelmüen haza akartam költözni. A lakás a Blahánál sokszor a frászt hozta rám, és örülök, hogy többé nem kell a srácokkal együtt laknom. Ez az "együttélés" igencsak tanulságos volt. Az ELTÉ-n meg az otthoni tanulmányokon kívül Katyival még egy drámapedagógiai tanfolyamba is belekezdtünk és el is végeztük sikeresen.
Aztán jött az újabb költözés - haza. Vizsgák. Papírmunka. Végül egy újabb ösztöndíj - Krakkóba, a 3-hetes Tertio Millenio Seminar-ra. Egy kedves-kellemes nemzetközi társaság, akikkel értelmes dolgokról lehet beszélni reggel 8-tól hajnali 2-ig. Angolul. Krakkóban. Varázslatos három hét volt. Bepillantást nyerhettem egy kicsit a politikába, gazdaságba, a katolikus egyház szociális tanításába, bioetikába és közben nagyokat ettünk, különlegeset kávéztunk, megvettem az elsö Promod ruhám és ez volt az az idöszak is mikor mély benyomást tettem egy kedves öregúrra, akinek az amerikai ösztöndíjat köszönhetem.
Aztán Krakkó után mediterrán éghajlat, 40fokos meleg Madridban. Helka és Mari társaságában. Ez volt az a hét, mikor szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy öregszem; hogy szeretek idöben lefeküdni és korán kelni. Megnézni a napkeltét is akár. Hogy nem bírok lépést tartani sem Marival, sem a spanyolokkal. Hogy szeretek jókat enni, és azért végszükség esetén borsos összeget is hajlandó vagyok fizetni. Hogy nem szeretek a reptéren aludni, és inkább fizettem volna még egy éjjelt. De hát ennek is meg kellett lennie, és így távolról nézve még örülök is neki. :) Ezt is elmondhatom: aludtam a madridi reptéren. Láttam Toledót és Bergámót és szereztem egy igazi, tipikus, toledói acélból készül nyakláncot amire már a 2009-es barcelonai út óta áhítoztam.
Aztán Madrid után az 2010-es éve meglepetése: ösztöndíj Amerikába. És erröl már tudtok. És ezt még nem is szeretném értékelni, merthogy ez még tart és folyamatban van. Jó idöben jó helyen voltam, ennyi a titka. Talán a sikeres életnek is csak ennyi a nyitja?
A nyár további meglepetése még az volt, hogy kikerültem a "nem"-kategóriából és, úgymond, újra "vadászpréda" lettem. Egy rövid idöre megközelíthetönek, érdekesnek és értékesnek éreztem magam. Nem is értem a múlt idöt...Hiszen még most is ugyanaz vagyok. (Persze, mindenki változik, de attól még mindig megközelíthetö, érdekes és értékes vagyok. Ugye érted?) Szóval elég hosszú idö után megajándékoztattam ezekkel az érzésekkel is. Amiért nagyon hálás vagyok.
2010-ben még az is megtörtént velem, hogy kicsit belepillanthattam a TANDEM müködésébe és részt vehettem egy képzésen. Kicsit ez miatt is bánom az amerikai nagy utat, mert igencsak megérintettek a TANDEM-es emberkék és nagyon inspirálónak, kedvesnek, hasznosnak, fontosnak látom amit csinálnak. Így természetesen, igazigáljuli-létemre, naná, hogy részese szeretnék lenni. De ez még a jövö zenéje.
Nos, az ösztödíjakról meg utazásokról már volt szó. Változások és régi barátságok. A régi barátságok segítettek át az év nagy kellemetlenségein. A költözéseken, az új helyek okozta ijedelmen, a kellemetlen magányosságokon, a nagy döntéseken. Bátran mondhatom, hogy mindig mindenhol. Pesten, Krakkóban, Madridban,Pozsonyban, otthon, Amerikában. Valahogy mindenhol ott voltatok kedveseim; élöben vagy virtuálisan, skype-on vagy a gmail-cseten. Nem fogok mindenkit név szerint említeni, így is már elég hosszú ez a poszt. Azt hiszem, mindannyian tudjátok mennyire értékelem a türelmeteket és hogy mennyire hálás vagyok amiért minden badarságom és hiányosságom ellenére is szerettek.
A változások meg jöttek magunktól, de talán föleg az utazásokkal. Pesten némileg kultúrember formálódott belölem, Krakkóban politikus-diplomata-kapcsolatépítö, Madridban partyface, az augusztusi fél-hónapban míg itthon voltam pedig ügyintézö. Amerikában meg egyelöre magányos farkas-sportember. Hát így...
Soha nem sikerül szilveszter elött ez a számvetés. Kell egy kis idö, hogy leüllepedjen a dolog. És soha nem is megy minden apró részletre kiterjedöen. Aki ismer tudja, milyen lyukas az én buksi fejem :)
Szóval összességében 2010 az ösztöndíjak, utazások, változások és a régi barátságok éve volt. Tipikusan a januári vizsgákkal kezdödött, aztán folytatódott a budapesti akklimatizációval. Ösztöndíjas lettem az ELTÉ-n és a tavaszi szemeszterben mindenféle csuda dolgokat tanulhattam a kortárs angol irodalomról meg az ausztrál irodalmi törekvésekröl. Nagyon élveztem :) Persze voltak, pillanatok mikor egyértelmüen haza akartam költözni. A lakás a Blahánál sokszor a frászt hozta rám, és örülök, hogy többé nem kell a srácokkal együtt laknom. Ez az "együttélés" igencsak tanulságos volt. Az ELTÉ-n meg az otthoni tanulmányokon kívül Katyival még egy drámapedagógiai tanfolyamba is belekezdtünk és el is végeztük sikeresen.
Aztán jött az újabb költözés - haza. Vizsgák. Papírmunka. Végül egy újabb ösztöndíj - Krakkóba, a 3-hetes Tertio Millenio Seminar-ra. Egy kedves-kellemes nemzetközi társaság, akikkel értelmes dolgokról lehet beszélni reggel 8-tól hajnali 2-ig. Angolul. Krakkóban. Varázslatos három hét volt. Bepillantást nyerhettem egy kicsit a politikába, gazdaságba, a katolikus egyház szociális tanításába, bioetikába és közben nagyokat ettünk, különlegeset kávéztunk, megvettem az elsö Promod ruhám és ez volt az az idöszak is mikor mély benyomást tettem egy kedves öregúrra, akinek az amerikai ösztöndíjat köszönhetem.
Aztán Krakkó után mediterrán éghajlat, 40fokos meleg Madridban. Helka és Mari társaságában. Ez volt az a hét, mikor szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy öregszem; hogy szeretek idöben lefeküdni és korán kelni. Megnézni a napkeltét is akár. Hogy nem bírok lépést tartani sem Marival, sem a spanyolokkal. Hogy szeretek jókat enni, és azért végszükség esetén borsos összeget is hajlandó vagyok fizetni. Hogy nem szeretek a reptéren aludni, és inkább fizettem volna még egy éjjelt. De hát ennek is meg kellett lennie, és így távolról nézve még örülök is neki. :) Ezt is elmondhatom: aludtam a madridi reptéren. Láttam Toledót és Bergámót és szereztem egy igazi, tipikus, toledói acélból készül nyakláncot amire már a 2009-es barcelonai út óta áhítoztam.
Aztán Madrid után az 2010-es éve meglepetése: ösztöndíj Amerikába. És erröl már tudtok. És ezt még nem is szeretném értékelni, merthogy ez még tart és folyamatban van. Jó idöben jó helyen voltam, ennyi a titka. Talán a sikeres életnek is csak ennyi a nyitja?
A nyár további meglepetése még az volt, hogy kikerültem a "nem"-kategóriából és, úgymond, újra "vadászpréda" lettem. Egy rövid idöre megközelíthetönek, érdekesnek és értékesnek éreztem magam. Nem is értem a múlt idöt...Hiszen még most is ugyanaz vagyok. (Persze, mindenki változik, de attól még mindig megközelíthetö, érdekes és értékes vagyok. Ugye érted?) Szóval elég hosszú idö után megajándékoztattam ezekkel az érzésekkel is. Amiért nagyon hálás vagyok.
2010-ben még az is megtörtént velem, hogy kicsit belepillanthattam a TANDEM müködésébe és részt vehettem egy képzésen. Kicsit ez miatt is bánom az amerikai nagy utat, mert igencsak megérintettek a TANDEM-es emberkék és nagyon inspirálónak, kedvesnek, hasznosnak, fontosnak látom amit csinálnak. Így természetesen, igazigáljuli-létemre, naná, hogy részese szeretnék lenni. De ez még a jövö zenéje.
Nos, az ösztödíjakról meg utazásokról már volt szó. Változások és régi barátságok. A régi barátságok segítettek át az év nagy kellemetlenségein. A költözéseken, az új helyek okozta ijedelmen, a kellemetlen magányosságokon, a nagy döntéseken. Bátran mondhatom, hogy mindig mindenhol. Pesten, Krakkóban, Madridban,Pozsonyban, otthon, Amerikában. Valahogy mindenhol ott voltatok kedveseim; élöben vagy virtuálisan, skype-on vagy a gmail-cseten. Nem fogok mindenkit név szerint említeni, így is már elég hosszú ez a poszt. Azt hiszem, mindannyian tudjátok mennyire értékelem a türelmeteket és hogy mennyire hálás vagyok amiért minden badarságom és hiányosságom ellenére is szerettek.
A változások meg jöttek magunktól, de talán föleg az utazásokkal. Pesten némileg kultúrember formálódott belölem, Krakkóban politikus-diplomata-kapcsolatépítö, Madridban partyface, az augusztusi fél-hónapban míg itthon voltam pedig ügyintézö. Amerikában meg egyelöre magányos farkas-sportember. Hát így...
Visszaszámlálás - újra
8-tól kezdem. A nyolcadik napon újra fel kell ülnöm a repülögépre. Amitöl még mindig kicsit összeszorul a ... mindenem, de már nem olyan szörnyü mint augusztusban. Csak mert most már nem a végtelen ismeretlenbe kell belevágnom.
A kettövel ezelötti bejegyzésben már írtam erröl a különös, visszás érzésröl, hogy mennyire vártam a hazautat, amikor meg itthon vagyok egyfolytában csak zsémbeskedem és nem tudok mit kezdeni az itthon kapott idövel. Most megint minden visszaváltozott a rózsaszín-szemüveges állapotra. Talán igaz a mondás, hogy akkor értékeljük igazán amink van, amikor már elvesztettük vagy távol kerülünk töle. Most, hogy újra el kell mennem megint minden jó és szép és nem akarom itthagyni. Pedig muszáj lesz. De a tavasz mindig gyorsabban eltelik, mert a tavasz mindig mozgalmasabb mint a tél. Legalábbis reménykedem, hogy így lesz.
A kettövel ezelötti bejegyzésben már írtam erröl a különös, visszás érzésröl, hogy mennyire vártam a hazautat, amikor meg itthon vagyok egyfolytában csak zsémbeskedem és nem tudok mit kezdeni az itthon kapott idövel. Most megint minden visszaváltozott a rózsaszín-szemüveges állapotra. Talán igaz a mondás, hogy akkor értékeljük igazán amink van, amikor már elvesztettük vagy távol kerülünk töle. Most, hogy újra el kell mennem megint minden jó és szép és nem akarom itthagyni. Pedig muszáj lesz. De a tavasz mindig gyorsabban eltelik, mert a tavasz mindig mozgalmasabb mint a tél. Legalábbis reménykedem, hogy így lesz.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)