Prológus a Honvágy c. tragédiához lenne a címe eme bejegyzésnek ha prológus lenne...

Annyira nagyon szeretnék hazamenni kicsit. Annyira, hogy eljött az elsö honvágyas sírás ideje. Szomorú, de így van. Nincs rá különösebb okom, hiszen nagyon jó helyen vagyok, kedvesek itt az emberkék, az egyetem jó színvonalú, mindig van mit csinálnom, és az evezös-edzéseket is kezdem élvezni. Tulajdonképpen egész jól mennek a dolgaim. És gyakran kapok mindenféle jelzéseket otthonról is - levelet, képeslapot, ímélt. A héten az egyik kishúgom kedveskedett egy 6oldalas beszámolóval :)
Azt hiszem mindössze annyi történt, hogy mérhetetlenül fáradtan ért utol ez az érzés. Olyan jó lenne, ha most elmehetnénk sörözni egyet és megvitathatnánk az élet nagy kérdéseit, és nagyokat nevetnénk, vagy nagyokat sírnánk együtt.
U.i.: most elmegyek aludni, bár a holnapi latindogára még nem igazán tanultam, és asszem kihagyom a reggeli futást is most kivételesen. Kimerültem.

Sikerült!!!

Ittlétem egyik legnagyobb sikerélménye ért ma este utol: sikerült egyhúzomban lefutnom azt a távot, amelyet az elsö edzésen -alig egy hete pénteken- csak a feléig sikerült!!! Most viszont lefutottam egészben, egy dögfárasztó nap után!!! Az elsö irodalomjegyemmel vetekedik ez a teljesítmény a sikerlistámon. Nagyon büszke vagyok és annyira nagyon örülök ennek, hogy még mindig lihegve és izzadva és oldalfájva írom most ezt a bejegyzést (mert este 10 lévén nincs kivel per pillanat megosztanom :P) Örüljetek velem!!! :) :) :) Megyek nyújtani meg zuhanyozni és tyuhaj, az ágyikóba! Végre...

"Kedves apróságok"

Sok kis gyíkocskát látok fürgén szaladva a zöldes kúszónövények között.
Végre lebarnultam.
Van itt egy fiú ikerpár, akik mindenhová együtt járnak, mindig egyforma ruhában vannak, még a hajukat is egyformán fésülik zselésen hullámosra a 40es évek divatja szerint. Minden nap összefutok velük; a múltkor a szökökút padkáján ülve pipáztak.
Megint fullpontos lett a latin röpdogám.
Végre megtanultam az ismerösein 70%-ának a nevét - és már nem keverem össze Morgant Megannel, és Emmát sem szólítom Leslienek.
A prezentációm után, a tanár úr megveregette a vállam: "egész jó volt".
Tegnap, vasárnap lévén, Lilla lakótársam anyukája igazi, otthoni kirántott húst meg almás pitét hozott nekem.
A webkamera segítségével láttam kicsi családomat - anyukám és apukám egymás mellett összebújva, hogy beleférjenek az otthoni kis fókuszú webcam lencséje által létrehozott kicsi képbe.
És eljött ez is: nem jutott eszembe a lencse szó. Rákerestem az interneten a fényképezögép részeire -angolul!!!- és abból fordítottam magyarra. :(
Kaptam képeslapot! Meg levelet is!
Pálmafák alatt futottam ma reggel. Igaz, nem homokos tengerparton, de a tó is szép pirkadatkor.
Az egyik internetes rádiócsatornán kedves dalokra akadtam, mint például ez is.
Minden nap kapok legalább egy kedves köszönést és mindig van kivel elköltenem az estebédet. (Bár sokszor megesik, hogy csak némán hallgatom a többieket.)
Az ebédlöben van fagyi - reggel, délben, este. :)

És az elsö levél :)

Úgy gondolom az elsö, otthonról kapott levél is megérdemel egy "big applaus"-t, vagy legalábbis egy bejegyzést és abban mélységes, örömteli köszönetnyilvánítást, kedves Lívia barátnémnak, aki gyöngybetükkel vetette a csodás piros papirosra nekem szánt gondolatait. Köszönöm, Lívi! Nagyon örültem neki, és még hangosan fel is sikkantottam a posta-szekciónál :) Gondolom megint lököttnek tartottak, de uccse neki, nem bánom, hisz nagy öröm ért engem.
Nagyon hálás vagyok, kedves barátaim, hogy gondoltok rám. Érzem ám, sokszor, hogy nem csak az Úr vigyázó tekintete kísér, hanem a tiétek is. És kérlek benneteket, tartsatok ki mellettem a nagy távolság ellenére is. Imádkozom értetek, és remélem ti is érzitek, hogy nap mint nap - igaz 6 óra különbséggel - de ti is sokszor itt motoszkáltok bennem, mellettem, körülöttem. :)

Prvá pohľadnica

Na počesť Jarky, mojej drahej priateľky z Martina, tento príspevok zverejním v slovenčine. Ospravedĺňte moju úbohu slovenčinu a stručnosť, no posnažím sa.

Dneska som mala extrémne dlhý deň. Ráno som vstala o 6.00 aby som ešte spravila domácu úlohu z latiny a prečítala, čo bolo treba z dejepisu. Ani esej som ešte nemala dokončenú hoc som na ňom pracovala vlastne už od štvrtka. Na reading materials na americkú literatúru už ani nespomeniem, aj domácu úlohu som zabudla spraviť. Takže celý deň, od 8.30 som bola v škole, silná a obrovská dávka kávy z Beanu, do knižnice, potom späť do školy, na omšu, večera a activities fair, kde som sa zapísala do klubu medzinárodných študentov a prihlásila sa na dobrovoľnícku vecičku, ale o tom neskôr... (Ja viem, mala som tu celý víkend, akože som to nestíhala??? No tak, že som písala tú 5-stranovú esej na tému Passion and reason in Homer's Iliad...no a predtým než som začala, prečítala prvých 9 kapitol z Iliady ešte raz...hádam to všetko vysvetľuje.)
Až po tomto všetkom som si spomenula na svoju malú poštovú schránku zlatučkú. Očakávala som prázdne vnútro. Tak som bola bohovsky prekvapená keď som tam našla pohľadnicu úžasne "infantilnú", akokeby nakreslenú pre mňa s Mickey Mouse-om :) s podpisom Jarka J. Srdce mi poskočilo, úsmev obrovský na obraze, asi ma tu mali za blázna, že som tak sebe nahlas sa smiala :) A srdce mi ešte stále poskakuje. Tých pár krátkych, ale srdcom preplnených riadkov som už prečítala asi aj stokrát. Mám z nich neopísateľnú radosť. "Len malé priateľské gesto." Oveľa cennejšie ako...ani neviem k čomu to prirovnať (nechcem povedať "ako sto e-mailov" lebo potom mi nebudete písať maily :P ). Ale no, veď viete, som stará romantická škola. Obdivujem lístočky a neuveriteľne si cením, keď aj jeden z času na čas dostanem. Je to niečo úplne iné ako dostať e-maily alebo FB-message...Môžem si to nosiť zo sebou, môžem si to kedykoľvek a kdekoľvek prečítať koľkokrát len chcem. Ale najviac si cením, že dotyčný/-á odosielateľ/-ka bral/-a odvahu si to napísať rukou, a ešte k tomu zájsť aj na poštu - len kvôli MôJMU listu :)

Fantastický pocit vedieť, že niekto si podíde všetky tieto ťažkosti, a vôbec, že si na mňa spomenul/-a.
Jarka, buď si istá, že tvoja pohľadnica už aj našla svoje miesto v karizbloku, aby som ju mala stále pri sebe, a mohla kedykoľvek na ňu pozrieť a spomenúť si na tvoju milú tváričku. Som veeeeeľmi vďačná, že si mi aj touto pohľadnicou darovala pocit cennosti :)

The purpose of loneliness

It would be so cool to have friends here, in this distant country. Especially to have you, my friends here. You, with whom I spent wonderful years in the high school; you, whom I got to know at the college in Bratislava; you, who were always besides me in the trouble. All of you, with whom I tried, and sometimes even got, to untie the difficult knots of life; with whom I laughed, cried, wheeped, travelled, studied, stressed, chat, cooked, "beer-ed" and to whom I dared to speak and unlock myself heart-to-heart.
It would be so cool to have you here with me now. We would have fun :) Laying on the beach, stressing over the upcoming essay on Illiad, enjoying the delicious "american meals", standing shoulder-to-shoulder against the "whole world".
These thoughts popped up in my head on today's mass. However, the very next thought was that you won't be here, but me alone. And I won't have such awesome friends here as you are, since I cannot give to anyone that much as I gave you in the past 4-6-8 years, and no one can give me that much as you gave. (However, this does not mean that I completely exclude the possibility of a cordial friendship.)
I also realized that being on my own now has its purpose as well. As Kinga said on our parting: "At least you won't have to adjust yourself to anyone. You can do as you please." True. I'm the one who's in charge for when, how, where, what. Completely independent - at least to some extent; my class schedule is fixed and I cannot miss any of them. But still...you know what I mean? I am here to be free, to make my choices freely; not to be dependent on anybody but to learn how to stand firm on my two chubby-clumpy feet in this world. I'm here to feel, experience, and learn that no man can be the source of my happiness; no man can hide with his love my shortcomings; no man can save me from myself; but only God. Only God can fill me with the grace of happiness; He, who died for me on the cross, can help me to overcome the sufferings -be it loneliness, homesickness, any offence from other humans, anything.
It sounds so dramatically, but don't take it wrong. This does not mean I don't have to do anything, that all my troubles can be piled on God and than wait, hands crossed, for Him to take care of it. I do have to use my skills and to rely on myself and do my best in any situation -let it be school, making new friends, finding a job, or simply be fine and enjoy the life I got from Him.
God is the one who holds me in His hands and cares about me wherever I go, wherever I'll be. And this is a biggest thing to experience, bigger than me, bigger than anything, though I tend to forget it.

Ave Mariás amerikaiak

Rögtön a legelején le kell szögeznem, hogy Ave Maria nem egy tipikus amerikai kisváros, és az egyetem nem egy tipikus amerikai egyetem, és a campus még inkább nem az. De itt:
mindenkinek hófehérek a fogai,
minden lány szoknyában megy a vasárnapi misére,
minden fiúnak rövid a haja,
minden lánynak hosszú a haja,
és mindig mindenki mosolyog.
Mindenkinek fehérek, csak nekem nem, mert egy idióta, sós ízu fogkrémmel kell fogat mosnom a kezdödö ínygyulladásom miatt, amiben természetesen nincs fluor, ami fehérítene.
Én ma farmerben voltam...
Csak egyetlen fiút láttam kicsit hosszabb hajjal, nagyjából az álláig ért - mondjuk, hogy félhosszú.
Az öregeken (60+), Chelsean, és rajtam kívül még egyetlen más rövidhajú lányt sem láttam.
Néha szinte valószínütlennek tünik, de így van. Itt mindig, mindeki nagyon kedves. Viszont szembetünöen felszínesek is. De erröl majd hosszabban egy következö bejegyzésben.