Az utóbbi hetekben kezdtem erosen bosszankodni az egyik spanyol kollégán. Minden hétfo reggel vele tartom az elso órát a másodikosoknál. És minden hétfo reggel az illeto tanárno kedvetlenkedik, panaszkodik az adott osztályra, esetlegesen bepánikol és elveszti a fonalat óra kozben. A múlt héten rá kellett jonnom, és ez nem volt kellemes, hogy az o hangulata nagyon konnyen átragad rám is annak ellenére, hogy nekem semmi gondom a srácokkal. Gondolom, mert hétfo reggel van és torékeny a hangulatom koránkelés és honvágyas hétvége után. Megfogadtam, hogy kedves-oszintén megpróbálom kifejeznni az illeto tanárno felé, hogy az osztály fikázása, vagy az óra kozbeni kommentek nem tesznek jót a tanári attitudomnek, és szerintem a diákoknak sem. Szóval találjunk ki valamit, amitol nagyobb életkedvvel, vagy legalább életkedvvel egyáltalán, létezunk majd az osztályban. És eljott a hétfo, az elso óra. Minden elkészítve, fénymásolatokkal felfegyverkezve, CD-lejátszóval a kézben lepunk be az osztályba. És minden jól megy míg a tanárnonél el nem szakad a cérna (?? vagy nem igazán tudom mi tortént, mert most még a szokottnál is kevesebbet dumáltak és forgolódtak...) - és jon az elso komment, hogy "I don't feel like working in this class."
Gondolati intermezzo
Az tok jó, hogy tudja hogyan érez - de instrukciók adása kozben boncolgatni ezt a témát nem tartom éppen megfelelonek. OK, értem én hogy nincs kedve ott dolgozni. Kíváncsi lennék, hogy miért nem? Mert amúgy nekem sincs. De nekem egyáltalán tanárként dolgozni nincs kedvem. De most ez mellett tettem le a voksot, és ha meg kell csinálni, meg kell csinálni - igyekezzunk úgy hogy kozben valami jó is kisuljon belole, lehetoségeink és képességeinkhez képest a legjobbat tenni.
Gondolatbi intermezzo vége
Erre én megveregetem a vállát, hogy nyugi, tudom én, csak csináljuk tovább a feladatot, mert ha nem a gyerekek elvesztik a fókuszt. (megj. mert ez az a fajta osztály, hogy állandóan kell veluk valamit csinálni. Ha dinamikus és folyamatos az óramenet gond nélkul egy csomó mindent gyozunk. Viszont a tanárno hajlamos leragadni és foloslegesen hosszan magyarázni, amitol a figyelem erosen ellankad. Vagyis az osztály nagyrésze a "learning by doing"-ra mukodik.)
Persze, végul nem beszéltunk az óráról, mert mindkettonknek menni kell a kovetkezore (mert hogy itt az órák kozott nincsenek ám szunetek, csak éppen annyi míg egyik osztályból átmegyunk a másikba.) Úgyhogy elmaradt a kedves-oszinteség, meg a továbblépés, meg az esetleges konfliktuskezelés.
DE
hazafelé menet megálltam az sarki "zelovoc"-ban persimont keresve. Volt is, de nem nagyon tetszettek. Este fél 7kor nem is csoda, hogy a szépe már elkelt. Szóval mentem kifelé, elkoszontem, de a zoldséges fickó utánakérdez, miért nem vettem most semmit? Mondom, izé. Nem nagyon beszélek spanyolul.
Gondolati intermezzo
Itt az ideje oszintének lenni. Elegem van a mosolyokból meg a tanszéki bájolgásból. Meggyozodésem, hogy megosztom az angol-tanári kart azokra, akik szeretnek velem dolgozni, és azokra, akik nem. Mindkét félben kozos, hogy egyikuk sem ad semmilyen visszajelzést a munkámra. Szóval usse kavics, tudja meg az ember, hogy nem szépek a gyumolcsei, nem bízom benne, hogy finomak is.
Gondolati intermezzo vége
No me gusta las persimones. Erre a fickó, hogy hát attól fuggetlenul még jó az. Tessék vigyek egyet megkóstolni. Ajándék. Én meg hevesen tiltakozom, hogy ne fáradjon, majd legkozelebb, mert kozben azt is megkérdezte, hogy hívnak és itt lakom-e a kozelben. Ami nekem, kozép-európai lévén, és akinek a lakótársa kulcsra zárja a szobáját még akkor is ha nem hagyja el a lakást, ez már gyanúsnak tetszett. Úgyhogy mosolyogtam, mondom majd legkozelebb, kozelítek az ajtóhoz, o meg csak mondja, hogy jó jó, de ezt azért vigyem el. És a kezembe nyomott 2 persimont. Amint feltehetoleg hallótávolságon kívul kerulok, kitor belolem egy kis kacaj.
