Saját postaládát kaptam az egyetemen. Nagyon aranyos kis rekesz - szó szerint arany színü és a 301es névre hallgat. Tegnap kaptam meg hozzá a kulcsot. Teljesen váratlanul ért, mert erre egyáltalán nem számítottam, bár teljesen logikus. Szóval lehet bele leveleket írni - fogok neki nagyon örülni.
A kézzel írott levélben van valami varázslatos amit az ímél nem tud helyettesíteni. Általában tovább tart megírni mint az elektronikus változatot és még ráadásul a postára is el kell vinni. Vigyázni kell, hogy a papírt ne gyürd össze és az írás lehetöleg ne maszatolódjon el ha összehajtod. Jó esetben komoly eröfeszítéseket teszel, hogy az írásod olvasható legyen a másik számára is. De mindezen körülményes tevékenységek közepette a címzettre gondolsz, és ez olyan mintha vele töltenéd az idöt a távolság ellenére.
2010. augusztus 29., vasárnap
Ave Maria
Mint tudjátok ezt az akadémiai évet Amerikában töltöm, az Ave Maria Egyetemen, Ave Mariában, Floridán. (Igen, tényleg ez a neve a városnak.) Három napja érkeztem meg eme vadregényes egyetemi városkába a nagy semmi kellös közepére. Körülöttünk csak zöld, meg tó, meg mocsár, meg óriásszöcskék, melyek sárga-zöld színekben pompáznak és figyelmes szemekkel kísérnek mikor az akadémiai épületbe megyek befele.
Nagyon más itt minden, de hiszen nem is számítottam másra. Mindenki nagyon kedves és érdeklödö és felcsillan a szemük mikor megjegyzem, hogy szlovákiai vagyok és elámulnak mikor megtudják, hogy három különbözö nyelvet beszélek folyékonyan. Freshmanekkel vagyok körülvéve többnyire, vagyis 17-19 évesekkel - kicsit öregnek is érzem magam közöttük. A koleszszobám óriásinak számít a malomvölgyi viszonyokhoz képest, és egyenlöre egyedül lakom. Egyenlöre, mert valószínüleg már holnap átköltözöm a szomszéd szobába, ahol egy lányocska szintén egyedül van. És nem fogjátok elhinni hogy hívják! Lilla Lukacs. Ugye milyen magyarosan cseng? Elég hihetetlen nem? Nagyon féltem attól, hogy nem lesz kivel magyarul beszélgetnem majd, erre rögtön az érkezés után vele futottam össze a folyosón.
De a lényeg amit szerettem volna veletek megosztani: Mikor hosszabb ideig külföldön tartózkodtam eddig, az érkezés utáni elsö nap reggelén mindig valami hihetetlen pánik kerített hatalmába. Bénító, gyomorszorongató, megríkató "hazaakarokmennimostazonnal"-érzés, amit csak kínkeserves eröfeszítések árán tudtam legyözni. Most viszont gond nélkül ébredtem, eszembe se jutott, hogy haza akarok menni és egyáltalán nem bénultam le. Megkönnyebülés volt erre rájönni. Azt hiszem ez is azt mutatja, hogy majd minden eljövendö honvágyas bögés ellenére is, jó helyen vagyok és nem véletlenül kerültem ide.
PS. Elnézést a szedett-vedettségért. Egyfolytában halálosan fáradt vagyok az idöeltolódás miatt.
Nagyon más itt minden, de hiszen nem is számítottam másra. Mindenki nagyon kedves és érdeklödö és felcsillan a szemük mikor megjegyzem, hogy szlovákiai vagyok és elámulnak mikor megtudják, hogy három különbözö nyelvet beszélek folyékonyan. Freshmanekkel vagyok körülvéve többnyire, vagyis 17-19 évesekkel - kicsit öregnek is érzem magam közöttük. A koleszszobám óriásinak számít a malomvölgyi viszonyokhoz képest, és egyenlöre egyedül lakom. Egyenlöre, mert valószínüleg már holnap átköltözöm a szomszéd szobába, ahol egy lányocska szintén egyedül van. És nem fogjátok elhinni hogy hívják! Lilla Lukacs. Ugye milyen magyarosan cseng? Elég hihetetlen nem? Nagyon féltem attól, hogy nem lesz kivel magyarul beszélgetnem majd, erre rögtön az érkezés után vele futottam össze a folyosón.
De a lényeg amit szerettem volna veletek megosztani: Mikor hosszabb ideig külföldön tartózkodtam eddig, az érkezés utáni elsö nap reggelén mindig valami hihetetlen pánik kerített hatalmába. Bénító, gyomorszorongató, megríkató "hazaakarokmennimostazonnal"-érzés, amit csak kínkeserves eröfeszítések árán tudtam legyözni. Most viszont gond nélkül ébredtem, eszembe se jutott, hogy haza akarok menni és egyáltalán nem bénultam le. Megkönnyebülés volt erre rájönni. Azt hiszem ez is azt mutatja, hogy majd minden eljövendö honvágyas bögés ellenére is, jó helyen vagyok és nem véletlenül kerültem ide.
PS. Elnézést a szedett-vedettségért. Egyfolytában halálosan fáradt vagyok az idöeltolódás miatt.
2010. augusztus 21., szombat
Lö panik
"Az ismeretlentöl mindig felünk, aggódunk, izgulunk. Ha ez nem lenne, nem is lenne érdekes és hasznos a dolog, csak azok a lépések visznek ELÖRE, amelyek nehezek, a sziklas-szük úton vezetnek, amelytöl mi magunk tartunk, hacsak kicsit is. Tudd, hogy ez igy van jól, ha növekedni akarunk bölcsességben, tudásban és bizony szeretetben is, félelmetes döntéseket kell hoznunk."
Írtam volt ezt kedves jürgen barátomnak mikor Brémába utazott ki tavaly 10 hónapra. Most fordult a kocka és én utazom. És most érzem igazán a félelmetes szó súlyát. Az új emberek, új helyek, új szokások, új élet gondolata nem csak izgalommal töltenek el, hanem bizony félelemmel is. Söt! A tudat, hogy mennyi mindent és mindenkit itthon kell hagynom, megesik, hogy pánikba kerget. Olyan ez, mintha váratlanul hideg, ragasztós kézzel markolásznák a pici szived, nehezebben veszed a levegöt és hirtelen nincs egy ép gondolatod. Összerándul a gyomrod, elmegy az étvágyad, az arcodra kiül a reménytelenség és az ijedelem. Nem vagy másra képes, mint üres tekintettel bámulni magad elé, vagy valakinek az ölelésébe menekülni, hogy ö védjen meg.
Azt hiszem két dolgot tehet ilyenkor az ember. (1) Küzdesz ellene, és próbálod magad meggyözni a dolgok ellenkezöjéröl: minden rendben lesz, nincs semmi amitöl félned kellene, ne ess már pánikba, nem vagy te sajtból!!! És ehhez hasonló gondolatokkal próbálod elhessegetni azt, ami tulajdonképpen belöled fakad. (2) Hagyod. Egyszerüen megengeded magadnak, hogy pánikba ess: gyere csak, idövel úgyis rendbe jövök.Nekem eme kettes eset lett segedelmemre. (Hehe) A pánik olyasvalami mint egy háló - ha egyszer beleakadsz és kapálózol, csak még jobban belegabalyodsz. Abbahagytam a kétségbeesett kapálózást és azt vettem észre, hogy a szörnyü szorongás mérhetetlen szomorúsággá szelídül. Persze, a szomorúság se egy kellemes dolog, de végre lélegzel, és lassan kitisztul a fejed.
Írtam volt ezt kedves jürgen barátomnak mikor Brémába utazott ki tavaly 10 hónapra. Most fordult a kocka és én utazom. És most érzem igazán a félelmetes szó súlyát. Az új emberek, új helyek, új szokások, új élet gondolata nem csak izgalommal töltenek el, hanem bizony félelemmel is. Söt! A tudat, hogy mennyi mindent és mindenkit itthon kell hagynom, megesik, hogy pánikba kerget. Olyan ez, mintha váratlanul hideg, ragasztós kézzel markolásznák a pici szived, nehezebben veszed a levegöt és hirtelen nincs egy ép gondolatod. Összerándul a gyomrod, elmegy az étvágyad, az arcodra kiül a reménytelenség és az ijedelem. Nem vagy másra képes, mint üres tekintettel bámulni magad elé, vagy valakinek az ölelésébe menekülni, hogy ö védjen meg.
Azt hiszem két dolgot tehet ilyenkor az ember. (1) Küzdesz ellene, és próbálod magad meggyözni a dolgok ellenkezöjéröl: minden rendben lesz, nincs semmi amitöl félned kellene, ne ess már pánikba, nem vagy te sajtból!!! És ehhez hasonló gondolatokkal próbálod elhessegetni azt, ami tulajdonképpen belöled fakad. (2) Hagyod. Egyszerüen megengeded magadnak, hogy pánikba ess: gyere csak, idövel úgyis rendbe jövök.Nekem eme kettes eset lett segedelmemre. (Hehe) A pánik olyasvalami mint egy háló - ha egyszer beleakadsz és kapálózol, csak még jobban belegabalyodsz. Abbahagytam a kétségbeesett kapálózást és azt vettem észre, hogy a szörnyü szorongás mérhetetlen szomorúsággá szelídül. Persze, a szomorúság se egy kellemes dolog, de végre lélegzel, és lassan kitisztul a fejed.
2010. augusztus 18., szerda
A bárányok hallgatnak
De én nem vagyok bárány.
Kicsit több mint 4 hónapig tartott a hallgatás. És most is csönd van és nyugalom. Csak a gyomrom korog, mert nem szeretek egyedül enni. Mert egyedül vagyok itthon. A nagy házunk idötlen idök óta most elöször ilyen lakatlan és hallgatag. Ijesztö, de nyugodalmas. A fodrász, a reggeli, a kényelmes tévénézés és mindenféle ügyek intézése után kénytelen vagyok most már szembenézni és meghallgatni a saját gondolataim. És talán ama önzö célból is, hogy jobban megértsem öket leírom és megosztom veletek is a nagy utazás "belsö" elözményeit.
Merthogy az újrakezdést az a tény váltotta ki, hogy elutazom, és messzire és sokáig leszek ott. Azt hiszem nem igazán fogom fel ennek a súlyát, és talán nem is baj, így nincs lehetöségem viszakozni és megbánni, "mi lenne há"-kat gyártani. Egy hét múlva elutazom a messzi Amerikába, egész pontosan Ave Mariába, Floridába. Kaptam egy nagyon jó ösztöndíjat és elszántam magam, hogy végigcsinálom. Aki ismer már gimi óta tudja, erre vágyom már a gimi óta :) És most tessék itt van.
Nagyon nehezen megyek el itthonról, éppen azért, mert már kezdtem megszeretni az életem. Jól éreztem magam benne, terveim voltak, céljaim, lehetöségeim, amelyeket most kis idöre - kerek egy évre - el kell halasztanom bízva abban, hogy nem szünnek meg, csak késöbb teljesednek be. Az elmúlt pár nap pedig kivételesen sokat adott. A hétvégi TANDEM-képzés, a beszélgetések, az új emberkék és a régiek is, a borozás, a közös reggeli a csoptársakkal, a névjegykártya, a vásárlás, a HomoDram... Szivem szakadoz, hogy itt kell hagyjalak benneteket, de tudom, hogy most el kell mennem, hogy utána olyan életet élhessek, amilyet igazán szeretnék. És most azt hiszem ez a legfontosabb.
Kicsit több mint 4 hónapig tartott a hallgatás. És most is csönd van és nyugalom. Csak a gyomrom korog, mert nem szeretek egyedül enni. Mert egyedül vagyok itthon. A nagy házunk idötlen idök óta most elöször ilyen lakatlan és hallgatag. Ijesztö, de nyugodalmas. A fodrász, a reggeli, a kényelmes tévénézés és mindenféle ügyek intézése után kénytelen vagyok most már szembenézni és meghallgatni a saját gondolataim. És talán ama önzö célból is, hogy jobban megértsem öket leírom és megosztom veletek is a nagy utazás "belsö" elözményeit.
Merthogy az újrakezdést az a tény váltotta ki, hogy elutazom, és messzire és sokáig leszek ott. Azt hiszem nem igazán fogom fel ennek a súlyát, és talán nem is baj, így nincs lehetöségem viszakozni és megbánni, "mi lenne há"-kat gyártani. Egy hét múlva elutazom a messzi Amerikába, egész pontosan Ave Mariába, Floridába. Kaptam egy nagyon jó ösztöndíjat és elszántam magam, hogy végigcsinálom. Aki ismer már gimi óta tudja, erre vágyom már a gimi óta :) És most tessék itt van.
Nagyon nehezen megyek el itthonról, éppen azért, mert már kezdtem megszeretni az életem. Jól éreztem magam benne, terveim voltak, céljaim, lehetöségeim, amelyeket most kis idöre - kerek egy évre - el kell halasztanom bízva abban, hogy nem szünnek meg, csak késöbb teljesednek be. Az elmúlt pár nap pedig kivételesen sokat adott. A hétvégi TANDEM-képzés, a beszélgetések, az új emberkék és a régiek is, a borozás, a közös reggeli a csoptársakkal, a névjegykártya, a vásárlás, a HomoDram... Szivem szakadoz, hogy itt kell hagyjalak benneteket, de tudom, hogy most el kell mennem, hogy utána olyan életet élhessek, amilyet igazán szeretnék. És most azt hiszem ez a legfontosabb.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)