A fájdalom megerösít

Havonta egyszer nönek lenni fáj.
Legalábbis nekem.
Hidegverejtékes örület, elviselhetetlen csikarás, hányinger, étvágytalanság, szédülés, szélsöséges ingerültség, dekoncentráltság és még inkább idegesítö gyengeség. Havonta egyszer kizökken az élet. Nem segít a tabletta, a kamillatea, sem a forrózuhany, a meleg borogatás, a összegömbölyödés, a járkálás, a lépcsözés, de még az óbégatás, a diétás keksz és a keserücsoki sem. Mindent bevetettem. Olvastam, próbáltam posztot írni, kisétáltam a kertbe, rövidfilmeket néztem elterelési hadmüvelet gyanánt, de semmi.

Megszüntetni nem tudtam, de legalább felajánlottam, és ez könnyített rajtam. Végülis, ami nem öl meg, az ugyan eszeveszettül fáj, de megerösít. És nem csak ebben az esetben.
A szomorúság is kezd kedves és könnyebben élhetö lenni. A gondolat is csak erösödik bennem, hogy minden fájdalom ellenére, de nönek lenni igenis jó.

A lakáskeresés bája

Kilencedik éve vagyok / leszek soklaki. És most elöször én választhatom ki milyen lakásban szeretnék lakni és kivel. Nagyon izgalmas. Eddig valahogy mindig megoldódtak a lakhatási problémák és igazából úgy belecsöppentem a lakóközösségbe és -fészekbe.
Az elmúlt kilenc évben laktam középsulis koleszon 3 másik lánnyal, egyszobás albérletben Anikóval, akit a beköltözés napjáig nem is ismertem, majd az ö növérével is, aki csak ideiglenesen költözött hozzánk pár hónapra és maradt egy egész évre. Aztán volt még egy 5-ös felállás, amikoris elöször laktam fiúkkal és megfogadtam, hogy soha többet. Az egyetemi évek alatt csak koleszon laktam, és csak lányokkal. Ácsi! Ez így nem is igaz. Merthogy elmentem Pestre részképödni az ELTÉ-re, és egy szemesztert bizony megint egy lakásban húztam le, fiúkkal-lányokkal vegyesen, és mindig növekvö létszámmal. És hát aztán laktam még egy amerikai koleszon is. Volt ugyan szobatársam, meg lány is volt az illetö, de olyan ritkán találkoztunk, hogy szinte azt is mondhatnám hogy egyedül laktam.
Mindezek után most elöször keresek igazán lakást, bújom az internetet és telefonálgatok egyfolytában, meg járom Pozsonyt esöben, szélben, fagyban. Most elöször kapott el az ágyvásárlási dilemma, az asztalkeresés és a minél-praktikusabb-tárolóhelyek-kialakítása nevü logikai játék.
Ezen felül meg még az is izgalmassá és érdekessé teszi ezt az egész folyamatot, hogy 5-en fogunk együtt laki, abból pedig bizony ketten fiúk.
Bájossá pedig az teszi, hogy már elképzeltem milyen függönyt szeretnék, már kiválasztottam a képeket a falra, és az is eldölt hogy lesz egy minden-kívánságot-teljesítö aranyhalacskánk, Olga.

Szavak, amiket nem mondok ki

A TANDEM szervezte idei Felszállópálya egyik holdköszöntöjén hangzott el ez a dal és tevödöttek fel a kérdések.  Mi az amit nem mondunk ki? Mire nincs szavunk? Miért nem és miért nincs?
Legelsöre perszehogy az Sz-betüs szeretetszó villant fel az agyacskámban vészjóslóan, de rá kellett jönnöm, hogy az csak egy a sok közül. Nagyon sok mindenre nincs szavam. Ha pedig van is, gyáva vagyok azokat kimondani. Nincsenek bennem például szeretetszavak. Nem tudom hangosan kimondani ha bánatos vagyok. Sem azt ha igazán haragos. (Nem ideges, vagy ingerült.) Nem tudom azt se szavakba önteni, ha kutyául érzem magam. Helyettük csak csüggedek, durcizok, elvonulok, megírok.
Néha persze teljesen felesleges szavakat keresni, vagy kimondani. Elrontják a csendes megértés varázsát. De úgy érzem, az utóbbi idöben elkerülnek azok az emberek akikkel szavak nélkül is érthetö az élet, és halad elöre a világ . Ezért talán most rendet kell tenni a szavak közt amiket nem mondok ki.

Kemény kemény

Nem szoktam könyvet visszatenni a helyére mielött végig nem olvastam volna. Általában amit elkezdek azt be is fejezem, még ha nagy szenvedések árán is. Az egyedüli könyv ami eddig félbemaradt az a Da Vinci-kód volt, de azt nem is bánom különösebben. Ma viszont azt hiszem elértem irodalmi életem második ilyen könyvéhez Kemény Zsigmond regényének formájában. Az Özvegy és leánya 129. oldalán eljutottam arra a gondolatra, hogy talán nem olvasom végig ezt a regényt másodszorra sem. Merthogy ez már a második nekifutásom. Gyorsabb tempóban és nagyobb mennyiségben kaptam és szereztem be a teleírt kemény és puhakötésü jószágokat mintsemhogy mindegyiket el is tudjam olvasni így most lassan haladok eme célom felé.De úgy látszik minden igyekezetem ellenére sem fog ez sikerülni a menet közben kiderülö összeférhetetlenségek miatt. Egyszerüen képtelen vagyok 10 oldalnál többet elolvasni belöle együltömben, untat az archaikus kifejezések és tekervényes mondatok szövevényessége, söt! még talán irritál is. És most egyáltalán nem tudok azonosulni a történelmiségével és nem értékelem, hogy a II. Rákóczi Ferenc idején viselt ruhákat és szokásokat milyen pontossággal ecseteli. Van ez így? Hogy klasszikusnak számítót nem tudunk értékelni?

Tanulni mindig fáj?

Ehatároztam, hogy most, a nyári szünetben naponta legalább fél órát fogom nyüstölni a húgom gitárját és szerzek végre némi alaptudást és készséget gitáronjátszási-kompetenciámhoz. Meg is volt a mai elsö lecke, ami egy egész órásra sikeredett és meg is van a fájdalmas eredménye. Gitáron játszani tanulni fáj. Elzsibbadtak az ujjbegyeim és még most is érzem a húrok nyomát ahogy a billentyükön pötyögök.Söt! Az óra vége felé már mérges és ideges is voltam, hogy mi a büdösfrancért nem tudom megjegyezni hogy 7-0-0-7 7-0-8-0?
Húgom nagy bölcsen megjegyezte, hogy ez már csak így szokott lenni és hogy majd idövel ez azért elmúlik. A gyakorlás a lényeg.
Én meg feltettem magamban a kérdést, hogy miért jár fájdalommal a fejlödés?

Egres

Egresszedés - másodfokú szúrási sérülések.
Krisztus töviskoronájához képest csak kedves érintések.