Imprófeszkó 2010

Idén is megrendezésre került a Farsangi Rögtönzések improvizációs fesztivál. Idén is a Magyar Színjátékos Szövetség égisze alatt, a Gurigongo Symposiummal karöltve. Helyszínül a pozsonyi Csemadok nagyterme szolgált, szervezögárdának a Homodram csapott fel. A feledhetetlen hangulatról a résztvevö nyolc csapat, a játék szabályos lefolyásáról Tóth Gábor "Tóga", a pontok megfelelö arányban való kiosztásáról Szabó Csilla, Solténszky Tibor és Kovács Áron, a pontok pontos lejegyzéséröl a "zapiszovatyelka" Kovács Niki, az anyagi háttérröl a támogatók -JAIK, MKKI, Csemadok- gondoskodtak.
Hajnali hétkor, az ébresztö csörgésére csak nagyon lassan kezdett derengeni, hogy imprófesztet kéne menni szervezni, kaját venni, elvinni, megcsinálni, termet rendberakni. És innen már nem kellett sok az ébredéshez. Mikor Nikivel meg Julkával meglepöen flottul lement a vásárlás már tudtam, hogy nem lesz mindennapi ez a nap. Megfoghatatlan, apró kis lángocska kezdett bennem pislákolni. A szállingózó emberkék, versenyzök, a zsüri, régi barátok, meg a váratlanul felmerülö problémák csak szították a kis tüzecskét. Ahogy alakult a hangulat egyre magasabbra csaptak a lángok. A verseny második körére elégette minden gondom és korábbi fáradtságom. Úgy lobogott, hogy nem lehetett elfojtani és sokszor üdvrivalgásban, tapsban, hangos biztatásban törtem ki. Izzott a lábam alatt a talaj, nem bírtam megülni a hátsó felemen. Lehetett érezni a levegöben, hogy mindeki szereti, amit csinál, szereti az emberkéket, akikkel csinálja, és megelégedéssel töltöttek el minket a sikeres pillanatok, mikor éreztük, hogy a három percben odaadtuk magunkat.
Jó látni, hogy az "Impró család" új tagokkal bövült, hogy örömmel jönnek vissza az "idösebbek", hogy a zsüri - Szabó Csilla és Solténszky Tibor, a felvidéki magyar színjátszók "anyukája" és "apukája", valamint Kovács Áron a család "jóbarátja" föleg dícsérettel, de építö kritikával is illeti a mezönyt, hogy Tóga "bácsikánk" csudijó prezentációval készült és soha nem fogy ki a poénokból, hogy az egész napos közös játék után a kreatív "gyerekek" felszabadultan ropják a parketten.
Jó, hogy tudunk idöt szakítani az élet egyik legfontosabb összetevöjére, a játékra. És föleg: tudunk együtt játszani. 
(Itt is tetszik lenni egy bejegyzésemnek :))

Dávid és Góliát

(1Sám 17, 4.8.10.45-46.48-49)

Önmagam Góliátja vagyok. És Dávidnak is nekem kell lenni.

Vigyázz ílet! Itt gyüvök!

Újult eröt érzek magamban! Olyan jó érzés levetni depressziónak álcázott lustaságom és kilépni a világba. ("Mert olyan, hogy depresszió nincs is." - Kristóf) Nem, ezek nem újévi fogadalmak, se nem légböl kapott elhatározások, hanem egy ideje érlelödö döntések. (Hogy most ilyen határozott lettem abban nagy szerepe volt Balázskának, jürgennek, a Forrás kisközinek meg Kristófnak. Hála és köszönet, hogy mellém álltatok és buzdítgattatok :)) Leporoltam régi terveim és most egész komolyan elkezdem öket megvalósítani. Tehát:
1. Nem hazudtolhatom meg magam: sokadszorra is elhatároztam, hogy ledobok legalább 10 kilót. De ezúttal találtam egy nagyon jó motivációt: ha sikerül, a nyáron elmegyek tandemugrani :) ha pedig nem sikerül többet nem vagyok hajlandó ezzel az ösrégi problémával foglalkozni és tessék engem továbbra is így szeretni. (Szóval én mindenképp jól jövök ki ebböl: tandemugrás vagy egy gonddal kevesebb.)
2. A pesti részképzés alatt annyit járok majd színházba, amennyit csak nem szégyellek.
3. Szintén a pesti részképzés alatt igyekszem folyamatosan fordítani a kiválasztott verseskötetet és remélhetöleg rendszeresen konzultálni N. Á. tanár úrral.
4. (nem publikus)
5. Gyakrabban találkozom majd a számomra kedves, viszont ritkán látott emberkékkel.
6. Kevese... najó, azért mindent felsorolni elég hosszú lenne. A lényeg, hogy végre elegem lett a folyamatos fejtörésböl, hogy vajon hol és mit rontottam el, mért vannak a dolgok úgy ahogy, mért vagyok egyedül, stb. Holott, ahogy jürgen írta, annyi minden más dolog van, amivel foglalkoznom kéne. Ehhez tartva magam, belevetem magam abba a "mindenféle más"-ba és elmegyek holnap magyarórákat hallgatni a legkedvesebb gimimbe Komáromba. :) Hajrá! (egy kis önbuzdítás) Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy lesznek gyenge pillanatok és lesz, amikor elhagyatottnak érzem majd magam, de az elsö és legfontosabb döntésem, hogy ezekben a pillanatokban nem hagyom el magam, nem burkolózok be a magány köpenyébe és nem várom magamban a megváltást, hanem fogom magam és felhívok valakit, hogy menjünk el moziba, mondjuk.
Szóval vigyázz élet, most megmutatom, hogy én is szép vagyok. :)

Apró része az egésznek vagy apró rész az egész?

Sokszor utolsó pillanatban mentem el vizsgázni. Az is megesett, hogy utolsó utáni pillanatban adtam le valamilyen munkát. Hajszálon múlott, de eszembe jutott a végszó a színpadon és nem zavartam be. Vagy épp az utolsó utáni pillanatig vártam, és elrontottam a jelenetet és kicsúsztunk az időből. Egy röpke momentum alatt döntöttem el, hogy mégsem futok a villamosra és ez megmentette az életem. Néha egy jó gondolat csak egy pillanat szüleménye és végül egy egész történet kerekedik belőle. Meggondolatlan, pillanatnyi haragos fellángolás eredménye volt, hogy bécsi kirándulásunk alkalmával Máté barátomhoz sikertelenül hozzávágtam egy gyurmaadagot, ráadásul nem is rá haragudtam meg. A perc töredéke alatt futott át az agyamon egy különös emlék és ott mutatkozott meg. Az utolsó hármas-ölelés a lányokkal mikor Lívit búcsúztattuk, töredéke volt annak a napnak. Vagy hogy most itt ülök és zenét hallgatva felidézem ezeket a momentumokat... ahogy leírtam elillant. Balázs legutóbbi ölelése az írben. Hózival a vasútállomáson, mikor meggyőződtem róla, hogy Hózi nem az ölelések híve. Zolival, mikor a komódot raktuk össze és tudtam, de nem akartam elhinni, hogy valami elromlott és menthetetlenül meg akartam javítani. Mikor hárfahangot hallottam Pozsony utcáján. Hogy Peti almás-fahéjas teát kért a fekete helyett. Ahogy Erika pomelot eszik. Amikor anyukám azt mondja: „No. Mondd.“ A végtelen tenger partra csapódó hullámaival a lábamat mossa Barcelona tengerpartján és a nap lassan halovány rózsaszínre festi az ég alját és eszembe jut, hogy nincs nagyobb művész a Jóistennél.

Minden csak része az egésznek. Ilyen apró porszemek valami oknál fogva megragadtak agyam zeg-zugos tekervényeiben. Valamennyi porszem egy aprócska pillanatot hordoz. Mégis emlékszem rájuk. Ezekre emlékszem és nem másra. Ezeket hordozom magammal nap mint nap és próbálom őket valahová beilleszteni.

Cím nélkül

Sokszor elfog a szorongás. Sokszor türelmetlen vagyok. Sokszor szétszórt. Általában túlságosan erélyes, mindig magabiztos, néha hezitáló. Örök optimista, ritkán kétkedő, női gondoskodással, jó főzőérzékkel megáldott, sportra hajlamos, kényelmes, nyitott természet. (Tudom, hogy ellentmondásos amit leírtam, de senki sem fekete-fehér egyéniség és még van egy halom már jó-rossz tulajdonságom, de...) Sok ismerőssel, baráttal, világot látott, biztos családi háttérrel, támogató jóakarókkal. Mit kívánhatnék még?

Vannak perceim mikor véghetetlenül szomorú vagyok, mint például most is. Emberből vagyok. Tudom, Uram, mellettem vagy a legnehezebb órákban és Te emelsz fel mikor orraesek, és felkarolsz mikor bukdácsolok a bűnök mocskában, mégis...szomorúcska vagyok, nagyon. Nem elégszem meg éteri valóddal és emberi kezet óhajtok a vállamon pihenni, jóbarát szavát a fülembe suttogni szipogásom közben és mondani, hogy: „Nem baj.“ De azt hiszem, ez egy újabb olyan pillanat mikor arra tanítasz, csak a Te erődben bízhatok és nem hagyatkozhatom az emberi kezekre. És ilyenkor sokszor dühöngök is, mert nem értem, miért nem tudom elfogadni ezt a körforgást, hogy ez az érzés mindig visszatérö (lásd. Harag vagy mifene, A muszáj nagy úr), soha el nem múló. Mert nem múlik el, nem tudok tenni ellene, nem párolog el mint a vízgőz, nem csillapítja a csokoládéhabzsolás (karácsonyi időszakban kocsonya hagymával és szaloncukor), ott lappang minden boldog mozzanat legeslegalján, hogy mikor magamra maradok egy álomnyi idő alatt kényelmes helyet találjon magának szívem tájékán.

Némileg értelmezi az írás, de csak ideig-óráig tart a fakó remény. Hosszú az út és én most nem tudom merre tartok. Beragadt a mozgatórugó, amit még kedves N. Á. tanár úr sem tudott kioldani elektromos levelével.

Ez hiányzik, ezt kívánom még: Irányt, Célt, Motivációt!  Ha tudnám merre tartok, mindez mire jó, milyen célt akarok elérni, lenne ki vezetne, támogatna, hajtana könyörtelenül, nem lenne ideje ennek az alattomos érzésnek befészkelnie magát, vagy legalábbis sokáig tarthatnám ott lenn, mindennek legeslegalján.