Thanksgiving

Most csak csupa grafománságból írok, mert mindenki elment haza a 4napos hálaadási szünetre. Európai lévén, nekem ez valahogy, nem is tudom...Már hetek óta mindenki a hálaadás körül nyüzsög, azt tervezi kivel hova mikor megy, mit fog enni és hogy végre otthon lesz a családjával. Ez egy abszolúte amerikai dolog; nem olyan kommersz mint a "halloween", amit Európában is egyre több ország "ünnepel" amerikai módra.
Ez a nap állítólag, az amerikai fociról, a pulykáról és a családról szól. Csupa finomságot esznek az emberkék egész nap, élvezik, hogy otthon vannak a családjukkal, és amerikai focit néznek. (megj. itt az amerikai foci a "football", a rendes foci pedig "soccer", nem ám összekeverni.) És persze, hálával emlékeznek a kedves indiánokra, akik a Plymoth kikötöjéböl indult Mayflower hajó utasait átsegítették az elsö kemény, gyilkos télen. (Sarkított verzió.)
De csak mert repcsin érkeztem és nem hajóval, nem hajtott az anyagi javak megszerzése, se nem üldöztek otthon a vallásom miatt, söt! indiánokkal sem találkoztam, és nem tanultam a kukoricaszedést-termesztést, attól még nekem is van miért hálát adnom nap mint nap! 
Mégpedig azért, hogy: egyáltalán itt vagyok, hogy tanulhatok, hogy élek és virulok, hogy csudijó családocskám van, aki mindenben támogat, hogy vannak barátaim, akik mindig akkor jelentkeznek be gtalkon amikor éppen nem érek rá, hogy sokan vannak akik drukkolnak nekem, hogy a tanárok itt mindenben segítenek, hogy csudijó edzönk van, aki motiválni tud, hogy mindig van mit olvasnom, néznem, hallgatnom, hogy van mit ennem-innom, hogy annyi sok szép helyen jártam eddig és remélem még sok szép helyen járok majd a jövöben. És igen, hogy egyáltalán reményteljes jövöt látok magam elött; vannak elképzeléseim és ötleteim, vannak céljaim és van mi motiváljon :)
U.i.: holnap az egyik tanárom családjával eszem egy tálból a pulykát... :)

Az a bizonyos pont

Na, gyerekek, bocsánat Kedves Olvasó, elértem azt a pontot, amikor már szinte minden mindegy.
Napok óta nem aludtam ki magam. A mára aktuális két darab esszéböl csak egy készült el. És ahelyett, hogy fejvesztve próbálnék még valamit összehozni, és 5 oldalban elmondani Odüsszeuszról és Aeneászról az alvilágban, itt ülök és a blogom fikszírozása közben anyukámmal csetelek. Hát nem szép az élet?!
Minden szép és kellemes és nyugodt. És mindenre van idö, amire csak akarod.
Ráadásul a reggeli edzést is átaludtam. Egyszerüen képtelen voltam kimászni az ágyból és felölteni a csini kis spandex-shortomat.
És nem, nem bennem van a hiba. Most nem vagyok hajlandó felelötlennek tartani magam, mégha annak is tünök (még magamnak is! ajjj...).
Van úgy, hogy egyszerüen összejönnek a dolgok, kicsúszik a lábad alól a talaj, túl sok minden van egyszerre, nem gyözöd a tempót, vagy nevezd ahogy akarod. Egyszerüen van ez így. Aztán elmúlik, felállsz, és új lendülettel, erösebben és vidámabban mint annakelötte, újra nekivágsz ennek az életnek nevezett dzsungelnek. Juhejj!!

No more calory-counting

I'll start right away to drop the things that bother me uselessly.
I don't wanna bother with my weight and outlook anymore. I just don't. Futile, wasting time and energy. It's eating up my appetite for life. Whenever I look into the mirror and I see my tummy, it freaks me out, and makes me think I'm fat and ugly. It makes me uncomfortable with myself. I don't need that. There's a whole lot of other things in life that make me uncomfortable. So why do I make it even more difficult to myself?
Do you remember this post? I didn't. (Check point No. 1. For those, who can't understand Hungarian: "1. As always I swear to myself, again, that I'm gonna lose that 10kg what's on me. But now I have a very good motivation as well. If I can do it, I'll go skydiving during the summer. If not, I'm NOT gonna bother with this ongoing, everlasting question about my weight. So you'll have to love me like this further on.) Guess what. I did not make it. And I did not go skydiving. But I did worry still. Why? Dunno. The model images this world offers? 'Cos I felt heavy and unhealthy? 'Cos the guys still don't turn around after me? 'Cos I can't wear short shorts?
Because I don't like myself.
It's paradoxical, isn't it? I don't like myself that's why I'm eating too much junk (and sometimes because it actually tastes good), what actually hurts me more. But if I liked myself I would have done and eat what is actually healthy and good for me, wouldn't I?
I'm determined to change this. Wanna join me? :) Please, do love yourself! If you don't, how and why do you expect others to love you? (Moreover, God loves you anyway. Chubby or thin. He created you. :))
From now on, whenever I look into the mirror and see my tummy, I'm gonna greet her with a smile :)

Live Life DeLiciously

I can't wait. To see you. I can't wait to grow up to be a true, whole person. I can't wait to I get out from my hermitage. (And that's an allusion to Melville's Bartleby, the Scrivener.) I can't wait till I'm strong enough to bear all the burdens of my life alone, with a smile. I can't wait to be slim enough to fit into my old green pants. I can't wait until someone finally gives me a hug and tells me I'm truly his/her friend. I can't wait to learn Spanish and speak it fluently. I couldn't wait for this moment, when I'm finally writing a post fluently in English.
After re-reading it seems I waste a whole lot of time waiting. Waiting for something. Or someone. Instead of... I don't know. What should I do instead?
Should I just go out and live. It's that simple. And to Love. And to Pray. And not to worry all the time. Worry about school. About others' esteem. About my future. And not to wheep about my loneliness ceaselessly. Because I do. And it's futile. No one hears it. Neither I enjoy it. But it felt I have nothing else. No other feeling, except for homesickness, disappointment, sadness, depravity sometimes. It took me over. I want it to be over. I want it really badly.
Why don't I just let it go and let it happen? Enjoyment instead of worry. (And I bet a lot of the fellows here misunderstood my disposition to worry and took it for to contempt.) The misconception's in my head.

Sweet November

Megnéztem a filmet. És igen. Az élet szép!! és csak egy van belöle. és egyáltalán nem könnyü észbentartani, hogy minden pillanatot csak egyszer élhetünk meg. Legalábbis nekem, nem megy könnyen.
Egyfolytában az jár a fejemben, hogy az élet szép. és ha megosztod valakivel akkor még szebb. Vagy hogy van ez? segítsetek kibogozni!

Ha a saját idöded adod másnak? Ha idöt kapsz? Ha észben tartod, hogy a pillanat csak egyszer jön el? Hogy csak egy életed van? Ha szereted az életet? Ha szeretet az életed? Ha szeretet magad? Ha szeretesz másokat? Ha szereted amit csinálsz? Ha jó helyen vagy? Mitöl szép ez a mi egyszerü, kis emberi életünk?
Azt érzem, hogy csak vesztegetem az idöm.

Viszont mindennek megvan a maga ideje. Most annak, hogy itt legyek. Mégis úgy érzem néha...gyakran...talán többször a kelleténél, hogy elszáguldok a saját életem mellett a vadonatúj piros biciklin. És sóvárogva nézek utána a tengerentúlra.