Every day or once in a life?

The things you do every day are the most important and they should make you happy. If not, why are you doing them every day?

The things you do once in a timespan are special for a reason. And they make you happy too, unless they would not be special. It not, why do you keep doing them even occasionally?

And anything inbetween makes you miserable. Then why keep on doing them?

What makes you happy?
What makes you special?
What makes you miserable?

Lelkesedés és hit

A múlt hétvégén diplomáztak le az évfolyamtársaim az amerikai egyetemről. Majd 4 évvel ezelőtt csoporttársak voltunk latin, és történelem órákon, reggelente együtt húztuk az evezőt, ősszel sátoroztunk, tavasszal Nicaraguában dolgoztunk. Most meg talárban pózolnak, boldogan mosolyognak a kamerába, a volt lakótársam beszédet mond a diplomaosztón, rengeteg gratuláció a kommentekben. Mindebből mérhetetlen lelkesedés árad.

Lelkesedés és hit.

Az elvégzett munka, az elért egyetemi eredmények hozta lelkesedés. Az energia amit a sikerek adnak, és a jövőbe vetett hit sugárzik minden képről, minden kommentből. Annak reménye, hogy a való életben is legalább ilyen nagy dolgokat sikerül majd elérniük, mint az egyetem falain belül és a nemzeti-nemzetközi versenyeken, diákkonferenciákon, kiolthatatlannak tűnik. Bízom benne, hogy így is van.

És közben meg irigykedem.

Hogy bennem nincs lelkesedés. Nem ég bennem a frissen végzett diákok idealizmusa, tenni akarása, felhőtlen és pimasz nyelvet-öltök-a-világra hangulata. Elfogyott a lelkesedés, és elveszett a hit. A lelkesedés az új dolgokért, az új lehetőségekért, az új állásért, az új emberekért. És a hit, hogy bármire képes vagyok, bármit megtehetek, amit a fejembe veszek és amiért keményen megdolgozom. És mi van helyettük?

Mindennapi munka? Kétely?

Mi hozza vissza őket?

Kuglóf

Életem első, önálló kuglófja gyerekkorom vasárnap délutánjait juttatta eszembe. Bárhol is voltunk aznap, délután négyre mindenképpen haza kellett érnünk. Uszodából, nagyapától, a Vágról, kirándulásból, különböző távolságokból – mert délután négykor az m1-en Disney-meséket adtak, és arról egyszerűen nem lehetett lemaradni. Egy hosszabb mese, egy rövid szinte-néma, és egy film – általában Zorro. (Valószínűleg ő volt a kedvencem, mert ő él legélénkébben az emlékezetemben.)

Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, vagy már csak az idő és a romantikus emlékezetem szépíti meg azokat a vasárnap délutánokat.

Emlékszem ott ülünk – akkor még csak – mind a négyen a tv előtt. Sokszor még nedves hajjal a vági fürdés után. Nap szívta, kellemes fáradtan, és nem csak az utolsó filmre várva, hanem a kuglófra is ami a sütőben növögetett, és a mesék között ellenőriztük sül-e, készen van-e. Aztán pedig elégedetten, szinte még tűz forrón majszoljuk a kétszínű finomságot – sima piskóta és kakaós. A kakaós részt persze jobban szerettem, igyekeztem is a majszolás végére hagyni a legjobb falatokat. A tészta kívülről kicsit keményebb, szárazabb, mintha ropogós köpeny borítaná, kis porcukorral meghintve mint egy havas hegycsúcs. Szeletelésnél a kakaós rész, mint a tenger hullámzott. Kis ügyeskedéssel a két rész elvált egymástól, ami nekem igencsak kedvezett a kakaós rész tartogatása érdekében. A fehér tészta légies könnyedség; omlós-édes piskóta. A kakaós pedig markáns, határozott, karakteres, mint az éjszaka.

Hová tűntek ezek az ízek? Vissza lehet-e őket hozni? Vagy csak az életérzést legalább? A gyerekes vasárnap délutánokat, a meséket, a gondoskodást, a napszívta könnyed fáradtságot?

A kezdet

"Ez a másik ok, amiért nem szeretem a hagyományos regényeket, mert hazugságokat írnak olyan dolgokról, amik meg sem történtek és ez elbizonytalanít és megijeszt. És ezért minden, amit itt leírtam igaz."

(Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában)