Kuglóf

Életem első, önálló kuglófja gyerekkorom vasárnap délutánjait juttatta eszembe. Bárhol is voltunk aznap, délután négyre mindenképpen haza kellett érnünk. Uszodából, nagyapától, a Vágról, kirándulásból, különböző távolságokból – mert délután négykor az m1-en Disney-meséket adtak, és arról egyszerűen nem lehetett lemaradni. Egy hosszabb mese, egy rövid szinte-néma, és egy film – általában Zorro. (Valószínűleg ő volt a kedvencem, mert ő él legélénkébben az emlékezetemben.)

Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, vagy már csak az idő és a romantikus emlékezetem szépíti meg azokat a vasárnap délutánokat.

Emlékszem ott ülünk – akkor még csak – mind a négyen a tv előtt. Sokszor még nedves hajjal a vági fürdés után. Nap szívta, kellemes fáradtan, és nem csak az utolsó filmre várva, hanem a kuglófra is ami a sütőben növögetett, és a mesék között ellenőriztük sül-e, készen van-e. Aztán pedig elégedetten, szinte még tűz forrón majszoljuk a kétszínű finomságot – sima piskóta és kakaós. A kakaós részt persze jobban szerettem, igyekeztem is a majszolás végére hagyni a legjobb falatokat. A tészta kívülről kicsit keményebb, szárazabb, mintha ropogós köpeny borítaná, kis porcukorral meghintve mint egy havas hegycsúcs. Szeletelésnél a kakaós rész, mint a tenger hullámzott. Kis ügyeskedéssel a két rész elvált egymástól, ami nekem igencsak kedvezett a kakaós rész tartogatása érdekében. A fehér tészta légies könnyedség; omlós-édes piskóta. A kakaós pedig markáns, határozott, karakteres, mint az éjszaka.

Hová tűntek ezek az ízek? Vissza lehet-e őket hozni? Vagy csak az életérzést legalább? A gyerekes vasárnap délutánokat, a meséket, a gondoskodást, a napszívta könnyed fáradtságot?