Lelkesedés és hit

A múlt hétvégén diplomáztak le az évfolyamtársaim az amerikai egyetemről. Majd 4 évvel ezelőtt csoporttársak voltunk latin, és történelem órákon, reggelente együtt húztuk az evezőt, ősszel sátoroztunk, tavasszal Nicaraguában dolgoztunk. Most meg talárban pózolnak, boldogan mosolyognak a kamerába, a volt lakótársam beszédet mond a diplomaosztón, rengeteg gratuláció a kommentekben. Mindebből mérhetetlen lelkesedés árad.

Lelkesedés és hit.

Az elvégzett munka, az elért egyetemi eredmények hozta lelkesedés. Az energia amit a sikerek adnak, és a jövőbe vetett hit sugárzik minden képről, minden kommentből. Annak reménye, hogy a való életben is legalább ilyen nagy dolgokat sikerül majd elérniük, mint az egyetem falain belül és a nemzeti-nemzetközi versenyeken, diákkonferenciákon, kiolthatatlannak tűnik. Bízom benne, hogy így is van.

És közben meg irigykedem.

Hogy bennem nincs lelkesedés. Nem ég bennem a frissen végzett diákok idealizmusa, tenni akarása, felhőtlen és pimasz nyelvet-öltök-a-világra hangulata. Elfogyott a lelkesedés, és elveszett a hit. A lelkesedés az új dolgokért, az új lehetőségekért, az új állásért, az új emberekért. És a hit, hogy bármire képes vagyok, bármit megtehetek, amit a fejembe veszek és amiért keményen megdolgozom. És mi van helyettük?

Mindennapi munka? Kétely?

Mi hozza vissza őket?