Szentgyónás utáni ima

Nagy vagy és hatalmas, Uram. Mindenek hódolnak Neked, mert Te vagy mindenek Teremtöje. A Te kezed müve vagyok én is. Egy aprócska porszem a világban, mégis annyira fontos, hogy minden lépésem vigyázod, megóvsz a viharban, kenyeret adsz testemnek-lelkemnek, megvigasztalsz, magadhoz ölelsz még akkor is, ha bünös és gyarló vagyok. Megbocsátasz, mert Te tökéletes vagy és tökéletes a szereteted is irántam.
Mindenható és kegyelmes Isten, tarts meg jóságodban, adj eröt, hogy megtartsam parancsaid és zúgolódás nélkül elfogadjam döntéseid. Látod szívem legrejtettebb titkait és szívem mélyén élö vágyaim. Neked adom most azokat, a te kezedbe helyezem szívem, mert tudom, hogy nincs jobb hely számára. Fogadd el és formáld tetszésed szerint. Ámen.

Bizakodó

Mélyen elrejtve bennem. Oly mélyen, hogy csak én találjam meg. Szép volt, kedves és vidám. Az elsö pillanattól kezdve tudtam, hogy mi, ketten, együtt, megváltoztathatnánk a világot. Ha lehetne. De nem lehet. Még nem.
Gyenge vagyok, bátortalan és bizonytalan. Csak én gondolom ezt így? Esetleg ö is? Bizakodó vagyok. Talán van esélyem. Talán megvár. Talán türelmes lesz. Talán egy ölelés mindent megoldott volna.
Talán.
Idövel kiderül. :)

Tipp...

Közeledik a karácsony...ugyebár ilyenkor ajándékokat vásárolunk...én meg úgy szeretnék egy magenta színü sálat...meg egy hozzáillö sapkát...kesztyüm már van :)

Hirtelen bejegyzés

Ez most itten egy nagyon hirtelen és nagyon rövid tájékoztató bejegyzés lesz az elmúlt kb. 1 hétröl. Nincs nagyon idöm többre a "predtermínek" és "zápočetok" miatt. Kronológiai szempontból visszafelé:
Ma, ebédidöben tanúja voltam a 0,60€-s banán okozta tömeghisztériának a kék-piros bevásárlóközpontban, ahol föleg az éltesebb korú vásárlók vetekedtek eme édes, déli gyümölcsért. Elég szörnyü volt, gyorsan le is léptem onnan. Tegnap írtam két vizsgadolgozatot: óangol irodalom és szociolingvisztika. Remélhetöleg meg lesz mindkettö, mert a hétvégén elég sokat tanultam rájuk. Ma is volt egy dolgozatom stílustörténetböl, de az nem volt olyan szörnyü. Vasárnap keresztelö volt a családban. Unokatestvéremék kis fiacskájunkat, Csongort mutatták be az Úrnak és kérték számára a keresztség szentségét :) Szép volt nagyon, én fotóztam. Szombaton és pénteken tanultam, meg függönyt varrogattam. Már csütörtökön haza kellett mennem, mert igencsak betegnek éreztem magam. Még mindig köhögök és néha repedtfazék-hangom van, de már sokkal jobban vagyok. Szerdán, kedden és hétfön azt hiszem, nem történt semmi extra egy angol didaktika dolgozaton kívül, hogy ágynak estem kedd délelött, és hétfö hajnali háromig írtam egy házi dolgozatot Shakespeare-röl, amit végül csúfosan lehúzott a tanár. A vasárnapot meg l. az elözö bejegyzésben.
És még nem volt idöm ajándékokat sem vásárolni, kicsit megpihenni, kialudni magam, mézeskalácsot sütni, hímezni, karácsonyfadíszeket készíteni, elolvasni egy kedvemre való novellát és puncsot inni a karácsonyi vásárban. Nem jó most ez az advent :( olyan gyorsan elszalad, nincs idöm várakozni, pedig most oly szívesen tenném.

Fözni, fözni, mindig csak fözni...

Tegnap vasárnap lévén, a hetedik nap, mikor még a Jóisten is megpihent, megengedtem magamnak egy kis álmodozást. Mennyire más volt ez, mint mikor kislány koromban a fehér hercegről ábrándoztam! Terveket szövögettem a jövőmről, hogy mit szeretnék kezdeni magammal pár év múlva, mi hasznosat fogok csinálni az egyetemi padok koptatása helyett. És úgy döntöttem főzni szeretnék. Főzni. Nemes egyszerűséggel csak ennyi. Szeretnék másoknak főzni. Finom étket készíteni, a másik hasához igazodni, kitalálni milyen apróságra vágyik az nagyon érdekes és izgalamas. Mertugye ezt már korábban is megmondták a bölcs emberek: az evés fontos, igenis számít, hogy mit eszünk, hiszen az testünkké válik, mi magunk leszünk és nem mindegy, hogy valaki patkánymérget vagy csokipudingot eszik-e. Tegnap főztem. Egész délelőtt a hagymaágyon sülő husira meg a krokettekre gondoltam. Sikerül-e? Ehető lesz, vagy odaég és akkor vajaskenyeret eszik az egész család. De sikerült! Jó lett. És nagyon örültem neki. Meglepően nagyon. Szabadjára engedtem a képzeletem és már a catering-cég nevén gondolkodtam, mikor apukám a sajtos sonkatekercsek, oreganos bagettek, friss saláták és csokidesszertek felhőiből egy egyszerű kérdéssel gyengéden visszaterelgetett az esőillatú, szilárd anyaföldre: „És a higiéniai engedélyt hogyan szerzed meg?“ Na paff. Majd meghívom ebédre az ellenőr-bácsikat-néniket! Tálalom nekik a gyömbéres-mézes pörköltet penne tésztával, vagy a sörös gulyást knédlivel, esetleg a fűszeres-vajas sült csirkét majoránnás krumplival, mustáröntetes friss zöldségsalátával, desszertnek meg a csokipudingot házi almakompóttal és tejszínhabbal. Jaj nem is! Inkább a körtés túrótortát, vagy az édes tejfölpoharat gyümölccsel á la Nóri. Ahh...

De addig is gyakorlásképpen szívesen főzök bárkinek, aki ad hozzá egy jó konyhát és állja az alapanyagok költségeit.

Találós kérdés

Elzár. Bezár. Kizár. Kínoz. Fáj. Sajog. Elcsüggeszt. Megríkat. Nyomaszt. Eltompít. Elhatalmasodik. Elgyengít. Megbénít. Összeszorít. Megborzongat. Szívbemarkol. Ingerel. Ingerültté tesz. Türelmetlen. Szeszélyes. Lassan öl.
De leginkább mégis attól félek, hogy túlságosan megkeményít.

Rémálom, rém álom, rémmé válok

Álmomban rémálmom volt. Nem tudtam felébredni, nem bírtam kinyitni a szemem, nem jött ki hang a számon, csak tátogtam, pedig kétségbeesetten sikoltoztam belül, hogy keltsen fel végre valaki. De tudtam, nincs a közelben senki, aki felébresztene. Hanyatt fekve majdnem megfulladtam a saját nyelvemtől. A szememhez kaptam, hogy erővel nyissam fel a szemhéjaim és végre megszabaduljak a kísérteties szorongástól. Nem sikerült. Megzavarodtam. Hirtelen nem tudtam eldönteni álmodom-e az egészet vagy tényleg megtörténik. Horrorisztikus álom-valóság. Védtelennek, sebezhetőnek, tehetetlennek éreztem magam. Kifosztottnak és üresnek. Mérhetetlen aggodalom és kétségbeesés vett körül. Ősszeszorult a szívem és artikulálatlanul ordítoztam. Hanyattdöntött a félelem. Meg kellett fognom a saját nyelvem, hogy meg ne fulladjak, újra. Oldalamra gurultam és már majdnem sírva fakadtam, mikor résnyire sikerült kinyitnom a szemem. Ólomsúlyú volt, nem bírtam nyitva tartani, visszacsukódott, kétségbeesetten próbálkoztam újra és újra, míg meg nem pillantottam a zöld pokróccal letakart, üres ágyat, a képet a falon és végre édesen szortyant fel a hütő.

de-mégse

Azt hiszem itt az ideje, hogy kiírjam magamból ezt a magányos-de-mégse, szomorú-de-mégse, fura, zavart életérzést, hátha hozzá tud szólni valaki valami érdemlegeset és megvilágítja elöttem a világ bonyolultnak tünö dolgait.

Túl vagyok egy nagy szakításon, vagyis igyekszem túl lenni rajta. Eleinte nagyon fura volt “egyedül” lennem, fájdalmas és kínos, és szomorú és sírós-bőgős volt az az időszak. Több mint 3 év után az újdonság erejével hatott rám ez a helyzet. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy nem vagyok hosszútávú kapcsolatra termett ember. „Jelentkezők“ társaságában sokszor úgy éreztem, hogy biztosan nem tudnék, nem csak vele, de mással sem huzamosabb ideig meglenni békességben. És ettől még most is félek és irtózom. De mint az egy igazi nőhöz illik, én is vágyom arra, hogy tetszem az ellenkező neműeknek, hogy bókoljanak nekem, és főleg, hogy legyen ki megöleljen,  amikor arra van szükségem. Nem cirógatásra meg miegymásra gondolok, ne tessék félreérteni kedves Olvasó, hanem olyan igazi, megnyugtató, együttérző, minden-bajod-ismerő, néma, de mégis sokatmondó, szerelmetes ölelésre. Nincs ilyen ember a közelben, illetőleg akikben megbíztam volna, azok elutasítottak a „nem benned a hiba, hanem bennem“ (= bocs, nem te vagy az, akit én keresek) „magyarázattal“. Ez a magányos és szomorú része a fentebb megnevezett életérzésnek. A „de-mégse“ pedig az önnyugtató magyarázat: „Na jó, jó, de ha még lenne is alkalmas jelentkező, hova tennéd, drága bogaram?“ kérdem magam magam. „Elrejted az óangol jegyzetek közé? Esetleg a Shakespeare kötetbe, netalán a szociolingvisztka szemináriumi munkába? Vagy becsomagolod a kofferbe és viszed Pestre? Ja, persze, majd jár veled az Ausztrál kultúra-előadásra és onnan mehetünk is Amerikába, és ezek után már gond nélkül pakolom be a Londonban töltendő szemeszterre...“ Persze, a szerelem mindent legyőz és ha igazán fontosak lennénk egymásnak szakítanánk is egymásra időt. De a távkapcsolatba nem megyek bele mégegyszer. Egy életre megtanultam, hogy az nem nekem való, és ebből kifolyólag a partnerem se élné túl. Hát így...egyedül egyszerűbbek a dolgok, és minden jel arra mutat, hogy ennek most így is kell lennie...Tehát igyekszem nem bánkódni, bár azt elég nehéz vezényszóra.  

 

A szemeszterzáró magyarbuli tanulsága(i) 2.

Jürgen kedvéért:

A magyarbuli nagyon jól sikerült. Az utolsó utáni pillanatban döntöttem el, hogy mégis megyek (ennek a mai óangol dolgozat látta kárát), 2perc alatt kaptam össze magam, de szárnyaltam a spontán örömtől, meg örültem a lányoknak, szóval nem nagyon érdekelt, hogyan áll a hajam éppen. Ennek ellenére mindenkinek nagyon tetszett az új hajszín, sőt szexinek is tituláták (a szín jelenleg „tmavá čokoládová”), és asszem látszott rajtam, hogy most felhőtlenül akarok szórakozni és semmi mást, csak jól érezni magam a barátnőkkel. Naná, hogy ilyenkor tűnik fel a pasiknak is a mosolyod, meg a tarka színekben játszó szemed J (merthogy az enyém olyan zöldes, kékes-szürke egy kis rozsdasárgával) hahh, és amikor rájönnek, hogy még táncolni is tudsz… csodás. Szó szerint végigtáncoltam az éjjelt és tényleg önfeledten roptam, és szépnek és vonzónak éreztem magam. De csitt. Erről ennyit. Befejezésképpen álljon itt a már elhangzott-leírt kiábrándító komment, ami azt hiszem mindent elárul: A másnap(osság) tanulsága: az ilyen buli-hercegek amilyen gyorsan feltűnnek, olyan gyorsan el is tűnnek. Bár lehethogy elhamarkodottan írom ezt most...de, ahh zavarban vagyok. Érted ugye, mire gondolok? Nem tudom, hogy ezt most sajnáljam-e vagy inkább örüljek…(lásd a köv. postot)

An open letter to Peter "Jürgen" Urban, the writer of szUPjektiv.sk on the occasion Mr. Urban announced he will continue to write his blog in German

Dear,

I've read your new blogpost and I'm not enthusiastic at all!!! What does that mean? I'm literally stunned and shocked and stucked and failing to wish you all well. I know I should encourage the new idea, and support you at the new beginnings as a good friend but paralelly I'm really afraid that we will lose our relationship splendidly built through our blogposts.

Well... On one hand I'm sad and I will stay sad if you continue to write only in German on the other hand I can understand your solution. I myself had the idea to start my own blog originally in English or at least to translate each post to English and add the link. However, I failed to do so because I'm still not sure about my English and can express my deepest inner feelings only in my mother tongue.

I'm...I'm just shocked. And deeply sad. Almost crying. I won't understand you anymore? I won't cry out loud "Yes, exactly! That's it! Awsome!" or sigh "How beautiful! or Oh, now I feel strength in my veins again!" while reading your piece of work?

I felt like this when I've found your blog: http://www.youtube.com/watch?v=y-PXoEbcBXU&feature=related and now I feel like this: http://www.youtube.com/watch?v=2_AOoi7Gx-o&feature=related .

With love and confused feelings,

Julicska

A szemeszterzáró magyarbuli tanulsága

A herceg-jelöltek akkor tünnek fel a láthatáron, mikor már lemondtál rólunk és egyáltalán nem várod öket.

"Pán Ježiš nie je Rambo."

Krisztus Király ünnepére

Ma délelőtt a Szt.Erzsébet kórház onkológiai részlegének kápolnájában voltam szentmisén. Kicsike kápolna, nagyon egyszerű berendezéssel, fehér falak, hagyományos feszület, betegek pongyolában. Egy kapucinus atya celebrálta a misét. Az ő szájából hangzott el a címadó mondat.

Sokszor megkérdezzük magunktól: „Krisztus valóban király? Ura a helyzetnek?“ Főleg olyankor hangzanak el ezek a kérdések, mikor szembesülünk az élet nehézségeivel, a saját tehetetlenségünkkel, rajtunk kívül álló problémákkal, betegséggel, a világban szorgosan munkálkodó rosszal: gyilkosságok, merényletek, korrupció. Nem értjük MIÉRT történnek a dolgok úgy ahogy megtörténnek, választ várunk és mindenekelőtt gyors megoldást, akár a Jóistentől.De az Úr Jézus nem egy Rambo, aki egyetlen ökölcsapással elsöpri az ellenséget. És valóban. Úgy tűnhet, nem azt kapjuk amit kérünk. Nem kötelezően abban a formában, amiben mi elképzeljük. Hiszem, hogy mindennek, ami velünk történik, a problémák és megpróbáltatások, de a váratlan örömök is, egy célt szolgálnak: az üdvösséget. Ha életünk királyának Krisztust választjuk, nem kell az ok-okozati viszonyokba belegabalyodnunk és elszomorodnunk, rosszabb esetben megtébolyodnunk, mikor nem értjük meg azonnal a tettek és történések mögött megbúvó szándékot.

A zene az kell...

Mily csodásak léptei annak, ki az örömhírt hozza!"

Csütörtök délelőtt szépen sütött a nap, kellemes volt a levegő. Élveztem, hogy minden(k)i kicsit kivirul. Viszont aggódtam az elintézendő ügyek miatt a pesti részképzéssel kapcsolatban, izgultam és a szép idő ellenére nehéz volt a pici szívem. A belvárosban közlekedve kellemes zenére lettem figyelmes, azt gondoltam valamelyik boltból hallatszik ki a rádió. De nem. A Laurinská utca sarkán egy fiatal zenész öltönyben (!) hárfázott. Igen, hárfázott. Igen, azon a böhömnagy húros hangszeren játszott. Ráadásul csodálatosan. Meseszerűen. Sietnem kellett és csak lelassítottam lépteim, de nem tudtam megállni, hogy ne tekingessek folyton vissza rá.

Visszamentem.

Megálltam.

Hallgattam.

Mosolyogtam.

Mit mosolyogtam! Kacagott, nevetett, ficánkolt vidáman a pici szívem! Hevesen, de megkönnyebülten dobogott és örült és boldog volt és mindent elfelejtett és semmi sem lohaszthatta le az egyre szélesedő, mély és sokáig tartó, belső mosolyt, még a komor, akadékoskodó tanszékvezető sem. És ekkor megszólalt: „Az ilyen művésznek virágot! Tapsot! Mosolyt, ölelést, meleg kézszorítást! De izibe!“ És én hallgattam rá, és kerestem gyorsan egy virágárust...

Sokszor nagyon kevés elég, hogy vidámabban, szívünkben is mosollyal nézzünk szembe akár az egész világgal.  

Vasárnap esti megállapítás

Plátói-szerelmes lettem. Tudom, helyesen plátói szerelembe estem - legalábbis gondolom. De legszívesebben ráadásul így írtam volna: plátóiszerelmeslettem. Jaj, nem lesz ez így jó.

Aludni vagy nem aludni, az itt a kérdés

Már nyolcadik éve lakom mindenféle más helyeken, mint otthon. Hatodik lakhatási lehetőségemet fogyasztom, így a hatodik lakótársgárdát is. Azt hiszem, kezdek besokallni.

Az egy dolog, hogy fiatalok vagyunk és addig kell bulizni míg lehet, addig kell menni míg lehet, addig kell mindent kipróbálni míg lehet. De én néha ki szeretném magam aludni is. Utálom, mikor reggelente fejfájással ébredek, mikor el van gémberedve a derekam a kifeküdt matractól, és alig tudom mozgatni a végtagjaimat a zsibbadtságtól. (Mintha legalább 80 éves lennék!) Utálom azt is, mikor időben lefeküdnék, de nem tehetem, mert a szomszédban akkor kezdik rengető hangerővel hallgatni az idétlenebbnél idétlenebb indie-rock-slágereket. Vagy éppen szlovák népdalokat énekelnek a szembenlévő erkélyen...

Nem értem mért kell nekem ennek közvetett módon részese lennem. Fárasztó, és bár elalszom a zajban is, reggel úgy ébredek mintha le sem feküdtem volna. Persze, van olyan is mikor, óhatatlanul, valószínűleg az általam keltett zajt hallják mások, de igyekszem tekintettel lenni a nyugalomravágyókra.

Nővérem erre csak annyit mondott: „Minden úgy van jól ahogy.“ Sovány vigasz, kövér türelempróba.

Sok beszédnek...

Azt hiszem arról kezdek hirhedt lenni, hogy sokat beszélek. Az egy dolog, hogy majdnem mindenről megvan a véleményem, nadehogy azt ki is mondom...

Mindig mindent Ádámnál és Évánál kezdek, van amit többször elismétlek, minden részlet részletét is részletezem, a körülményeket aprólékosan szemügyre veszem és leírom, mindent bőven kifejtek, elmagyarázok. Sőt! Tudálékos is szoktam lenni. Mit tudálékos! Még főnökösködő is! Na jó, azért parancsolgatni nem szoktam, de azt hiszem természetes erélyességem megfélemlít másokat. Az a fajta ember vagyok aki 5 mondatban mondja el azt, amit igazából egyben is ellehetne. És szükségem van a visszajelzésre is, hogy a hallgató felfogja mit hablatyolok. Katasztrófa.

Tudom, hogy sokat beszélek.

De meg is hallja valaki?

Baleset

Tegnap reggel iskolába menet láttam életem első, igazi, valóságos, a halál lehetőségét is magában hordozó közúti balesetét.

Akik a Malomvölgyből járnak a Bölcsészettudományi vagy Jogi Karra, vagy csak egyszerűen a „Safko“ felé tartanak általában a Lafranconin szállnak át a hirhedt 31-es vagy 39-es buszról valamelyik villamosra. Reggelente elég nagy a forgalom a duplasávos úton, de a buszról mindig nagy tömeg megy a villamosmegálló-szigetre, így előbb-utóbb a gyalogosok megállásra kényszerítik a gépjárműveket. Főleg ha épp beér a villamos és el kell érni az órát és sietünk. Olyankor talán a sofőrök is belátóbbak és elengedik a tömegközlekedésre szoruló, gyámoltalan, kétlábon közlekedő diákokat. Pontosan ez történt tegnap reggel is. Leszálltunk a buszról, ott a villamos, nagy a forgalom, nem bírunk átjutni, mert nem állnak meg a gyalogos-átkelőhelynél (!!!). Végre a külső sávban megállt a szürke kocsi (ez a kedves sofőr vállalta a mögötte sorakozó, legalább 3 másik sofőr rosszallását, hogy mért áll meg, gyerünk, mert piros lesz majd és ottragadunk a dugóban). Ennek megörülve majdnem átszaladtam az úton a villamosra, de láttam amint az becsukja ajtóit, így nem strapáltam magam. Ellenben az  eleddig mellettem álldogáló srác fontosnak tartotta volna feljutni pontosan erre a villamosra. (Számszerint a 17-esre.) A belső sávban haladó téglaszínű Škoda Fabia vezetője pedig azt tartotta fontosnak, hogy telefonnal a fülénél - nem headset a fülén, hanem telefon a kézben! - áthajtson, lehetőleg szinte lassítás nélkül a gyalogosátkelőn, mielőtt még a gyalogosok átérnének a túloldalra, megelőzve ezzel a kellemetlen másfél perces várakozást. Eme két, ebben az esetben ugyan egymást keresztező, de egyben egymást kizáró prioritás ütközésének következménye a két mozgó közlekedő ütközése lett. A villamosra futó srác még mintha észbe is kapott volna, meg akart állni, de nekiesett az autó orrának valahogy oldalról, a kocsi továbbment, a srác a földre esett. Ilyenkor mondják, hogy nem emlékszem, olyan gyorsan történt, meghogy az agy betölti a fekete lyukakat nagy valószínűséggel odaillő részletekkel. De én emlékszem. A kocsi megállt a zebra után, vezetője befejezte a telefonbeszélgetést és csak azután szállt ki ijedt arccal. A balesetet szenvedett srác meg felállt, és eléggé felháborodva valamit mondott a sofőrnek, az aztán beült a kocsiba és továbbhajtott, a srác meg felszállt a következő villamosra.

Asszem a sofőrt nem kell minősítenem. Nos, ezek után csak két hozzáfűzni valóm van:

1. ez a rövid incidens sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az eddig látott összes olyan film, amiben véres balesetek, gyilkosságok vagy életveszélyes helyzetek játszódtak. 
2. Sofőrök, gyalogosok egyaránt: vigyázzatok az úton, főleg a gyalogos-átkelőhelyek környékén! És tessék már egy kicsit körültekintőbbnek lenni, attól hogy valaki nem személygépkocsival közlekedik még ugyanolyan résztvevője a közúti közlekedésnek, és igen, van olyan, kedves sofőrök, hogy a gyalogosnak van előnye!

U.i.: Aki ismeri a srácot, vagy tud róla valamit irányítsa hozzám, legyen szíves, ha esetleg szüksége lenne tanúra.  (A baleset 2009. nov. 5-én, reggel 08:05 körül, a Lafranconi buszmegállónál történt, a srác meg kicsit nagydarab, barnahajú, szemüveges, piros sportkabátot viselt akkor.)

Az elmúlt egy év

Az elözö bejegyzésben fényképeket ígértem... tessék, itt a link: http://indafoto.hu/talicskafotok/alap_album
Sajnos nem tudok változtatni a címkéken, ez is technikai alulképzettségemet bizonyítandó. Így itt kell hozzátennem, hogy az elmúlt egy év minden szempontból a változások éve volt, nem csak a hajam más. Én is más lettem, ki-ki maga döntse el mennyire pozitív vagy negatív a változás. Én jól érzem magam így. 

Na végre...

Itt vagyok, élek és virulok és rögtön egy léha és megfontolatlan igérettel indítom a betegség és szünet utáni új évadot: ünnepélyesen fogadom, hogy rendszeresen fogok írni. Mindenesetre gyakrabban és igyekszem helyesírásilag is helyesebben. (Stilisztikai megjegyzés: tudom, az első mondatban rengeteg az és, de nekem így tetszik)

Az utolsó bejegyzésem nagyon régen készült és azóta természetesen annyi minden történt, hogy csak apránként fogom tudni magamban felidézni és nektek ide adagolni.

Máris ott kezdem, hogy még valamikor augusztusban súlyos betegség után elhunyt kedvenc laptopom. Majdnem pótolhatatlannak bizonyult (mindenféle anyagi vonzatok meg spanyolországi kirándulások miatt), de októberben a bátyuskám megszánt és kölcsönpénzen vettünk egy vadonatújat. Így alig három hete vagyok újra írásképes. De míg nem volt elektronikus jegyzetfüzetem papírra irogattam egy helyes katicás tömböcskébe, ami természetesen nincsen nálam. Abban van minden épkézláb ötletem és érdekes megválaszolatlan kérdéseim zöme, így csak ilyen szófacsarást kaptok meg egy halom képet :)

Hrabal

"Hát igen, a világ mindig gyönyörű, nem azért mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom."  (Táncórák idősebbeknek és haladóknak)

"Némely foltok nem távolíthatók el az anyag megsértése nélkül." (Bambini di Praga 1947)

Nekem ehhez még fel kell nőnöm.

Czestochowa 2009

Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem. De most itt vagyok, újra. A gépem jelenleg teljesen tropa, használhatatlan a billentyűzete igy most a bátyámén pötyögök. Szokatlan a magyar billentyűzet, az enyémen sajátos jelrendszer van a mindenféle ékezetes betűknek...Igy most rövid leszek és igyekszem csak a lényeget irni.
Augusztus elején részt vettem életem első igazi gyalogos zarándoklatán, Lengyelországban. Bielsko Bialabol gyalogoltunk Czesztochowaba, a Szűzanya-kegyhelyre. Nem untatlak benneteket szervezési meg gyakorlatias részletekkel, mert az igazán fontos a lelki út megtétele volt. Nekem nagyon sokat adott ez az egy hét minden szempontból. Kihivás volt a táv, de sokszor az emberek is, akikkel együtt bandukoltunk. Sok mindent megtanultam az úton. Itt a három legfontosabb:
1. A hit - Az erős hit nem abban nyilvánul meg, hogy rakosgatjuk a hegyeket egyik helyről a másikra, vagy hogy azt mondom: "Hiszem, hogy meg tudom csinálni, képes vagyok rá." Kétségkivül ennek is van buzditó ereje. Az igaz hit viszont nem a saját erőmbe, hanem az Istenbe vetett hit, az Úrba vetett bizodalom. Hogy azt tudom mondani, amit a beteg Jézusnak: "Uram, ha te akarod, meggyógyulok." Elfogadni Isten akaratát, hinni hogy Ő csakis a legjobbat akarja nekünk, a javunkat kivánja, még akkor is ha épp úgy tűnik minden ez ellen szól. Hiszen mindig azt kapjuk, amire szükségünk van, nem azt, amit mi magunk szükségesnek tartunk.
2. Az ima - A zarándoklat után úgy tűnt eddig nem is imádkoztam. Vagy legalábbis nem "rendesen". Persze mondtam a szavakat, el is hittem amit mondok, gondolkodtam is rajtuk, de valahogy nem szivből áradtak a szavak. Ott megtapasztaltam, mennyire fontos a csendes egyedüllétben, az Oltáriszentség előtt, a tiszta lélekkel mondott, a bensőmből fakadó ima. Rezdülés Isten hangjára.
3. A keresztény közösség - A keresztény közösség szerető közösség. Szükségszerű, hiszen társas lények vagyunk. Nagyon szerettem, hogy nyiltan beszélgettünk a tapasztalatainkról, Istenélményekről, együtt imádkoztunk, énekeltünk. Sokat segitett ez az úton.Volt mindig valaki, aki felkarolt, ha fájt a lábam, volt mindig kinek vizet adnom, volt valaki, aki mindenkit megnevettetett, aki bölcs tanácsokat adott, aki vitte a jelvényt, aki ellátta a vizholyagokat. Mindig más valaki, de mégis ugyanaz. Ugyanaz a Lélek, ugyanaz a Krisztus.

Miért nem leszek író

Apukámnak köszönhetően kicsi korom óta sokat olvasok. Könyveket kapunk minden alkalommal - névnap, születésnap, karácsony, bizonyítvány, államvizsga. És aki sokat olvas, abban előbb utóbb felmerül az alkotás vágya, ilyen vagy olyan formában. Mostanáig komolyan reménykedtem benne, hátha megvan bennem is az a valami, amiből a könyvek születnek. De én soha nem leszek a szó szoros értelmében vett író, mert:

1. írónak születni kell, és én nem tollal a kezemben születtem, se nem nőttem föl varázslatos lények társaságában; mindigis átlagos volt a képzeletem

2. nem vagyok elég jó megfigyelő

3. nem elég buja a fantáziám

4. vacak a memóriám

5. mindig csak magamról írok, és bár a felvetett problémák talán szélesebb körökre is kiterjedhetnek, nem tudom azokat egy általános érvényű, kitalált vagy valós kontextusba helyezni, hogy bárki magáévá tehesse

6. a globális problémákat, általános kérdéseket nem tudom személyes hangvételűre átültetni, kitalált vagy valós kontextusba helyezni, hogy közelebb hozzam az olvasóhoz 

Javamra legyen mondva, érzékeny vagyok a világ dolgaira, de ez vajmi keveset jelent ebből a szempontból. Bolyongó, legfejjeb tényfeltáró, de semmiképp sem alkotó hőse vagyok az irodalom világának.

Harag vagy mi fene...

Írtam már korábban a muszájról, az elhagyatottságról, a szomorúságról. Mindez most igencsak kezd dühbe és cinizmusba fordulni. Sokszor inkább némán mint megjegyzésekben. Mint például ma az ünnepi ebédnél, ami ünneplés helyett az én cinizmusom és haragom demonstrálásába fordult.

Anyukám névnapja van ma. Én akartam az ebédet főzni, teljesen egyedül, hogy anyukámnak még csak a lábát se kelljen betennie a konyhába. Kedvében akartam járni, örömet szerezni neki, meg egy kis nyugalmat. A főfogás: fűszeres-vajas sült csirke, sült burgonya, párolt rizs, kétféle zöldségsaláta, meggyes-csokis kistorta. Annyira szerettem volna, hogy minden finomra sikerüljön és időben az asztalra kerüljön. De mégse. A csirkét nem tudtam elvágni, a tésztát ügyetlenül kevertem ki és a süti miatt ki kellett vennem a sütőből a félig kész húst (a fehérjehabos tésztát azonnal kell sütni, különben a hab összeesik, lapos marad és megég). Hús ki, süti be, süti ki, hús be. Csak fél órát késtem a megszokott ebédidőnköz képest. De mikor kivittem a húst, egyöntetűen mindenki azt mondta, ez még nem jó. Mi nem jó??? Meg se kóstoltátok! A krumpli puha volt, a húsnak pedig szép barnás árnyalata, finom puha. Hideg kéz markolta meg a szívem. Ismeritek azt a dacos viselkedést mikor nem szól senki egy rossz szót sem, de a feszültség ott van a levegőben, ott van ahogy megfogod a kanalat, ahogy megsózod a levest, ahogy felállsz a salátáért...Ez nem csak az ebéd volt hanem én magam. Igyekeztem, készültem rá. A nyáron az egyetlen hasznos dolog, amiben örömöm lelem a főzés. Egyedül mikor a konyhában sürgök-forgok érzem magam fontosnak, kreatívnak, hasznosnak, nem gondolok másra, és az egészet annak reményében teszem, hogy mindenki megnyalja a tíz ujját, hogy valami jót csinálok. Szánalmas? Hát igen, lehet. De most csak ez van. És most haragszom. Haragszom az államvizsgákra, ami miatt nem mentem vissza Amerikába. Az amerikai filmekre, mert hepiend a vége. Haragszom a családra, hogy nem ették meg elsőre a főztöm. Haragszom a barátaimra, akik nincsenek itt velem. Haragszom a szomszédokra, akik minden reggel a káromkodásaikkal keltenek. Haragszom a húgomra, mert van barátja. A másikra is, mert holnap táborba megy és én itthon maradok. Haragszom apukámra, mert mindig csak dolgozik és nem tudok vele soha semmiről beszélgetni. Haragszom anyukámra, aki nem elég nekem. De főleg magamra haragszom, mert haragszom.

Júliusi olvasmányok 1.

Ezeket olvastam. Időrendi sorrendben. Ebben a hónapban. Eddig.

S. Meyer: Twilight - Alkonyat

                 New Moon - Újhold

Egy kalap alá veszem a két könyvet, mert igazából mindkettő ugyanarról szól. A mindent elsöprő igaz szerelem diadalmaskodik és legyőz minden akadályt. A főszerepekben csodálatos lények, kicsit más szögből megvilágítva. Nem részletezem a sztorit, hiszen azt mindenki ismeri. Az első rész sokkal inkább megfogott. Először a filmet láttam, kíváncsi lettem vajon a könyv is ilyen szellemes-e. És igen. Sőt! A könyvben sokkal élvezhetőbb Meyer humora, leírja azokat a kis megjegyzéseket amit maga az olvasó gondol/hat/na. A második kötetben viszont veszít a varázsából, és kínkeservesen olvastam végig. A harmadikba már inkább bele se kezdtem.

L. Frank Baum: The Wonderful Wizard of Oz (Óz, a nagy varázsló)

Infantilisnak tűnhet, de ki merem jelenteni a második olvasat után, hogy igencsak megszerettem ezt a könyvecskét és kezdem kedvencemnek vallani. Életigazságok és tanulságok egy egyszerű gyermekregénybe ágyazva. Meseszerű, bohókás, de valójában nagyon igaz. A Madárijesztő, aki állítja magáról, hogy buta, hiszen nincs agya, mégis minden nap megtanul valami újat. A gyáva Oroszlán, aki mindig vállalja a veszélyes feladatokat. És kedvencem, a Bádogember, akinek nincs szíve mégis sokkal figyelmesebb és érzékenyebb, mint a többi szereplő. Melegen ajánlom mindenkinek.

H. Hesse: A varázsló gyermekkora

Varázslatos könyvecske. Zenei, mesés, dallamos képek, ragyogó hasonlatok. Ezt írtam fel mikor olvastam. Minden mesének van valami furcsasága és ebben a furcsaságban van elrejtve a mondanivalója.

"...a madár egyszerre csak tarka virággá változott, tolla levél, karma gyökér. A színözönben, tarka tánc közben növény lett csöndben." (Piktor átváltozásai) Triviálisnak tűnhet a líraisága, mégis érzékeny és kellemes. Kedvencem a Beszélgetés egy kályhával:

" - Mi, ipari termékek mind emlékművek vagyunk: egyetlen emberi erény vagy tulajdonság emlékművei, egy olyan tulajdonságé, mellyel a természetben ritkán találkozni, és teljesen kifejlődve kizárólag az embernél fordul elő.

- Mi ez a tulajdonság?

- A célszerűtlenség iránti érzék. "

Nem ajánlom egyszerre végigolvasni a könyvet. A történetek egymásutánisága unalmassá teheti. Minden nap egy-kettő szerintem éppen elég.

C.S. Lewis: Veľký rozvod (The Great Divorce, A nagy válás)

A cambridge-i professzor, az egyik legnagyobb keresztény gondolkodó és író filozofálgatása a menny és pokol létezéséről, összefüggéséről, az emberi esendőségről, makacsságról, tanácstalanságról. Az egész életünk mit sem ér, ha nincs bennünk szeretet és nem juthatunk el az örök életre, ha nem hagyunk fel mindennel. Csak akkor nyerjük el a megváltást, ha teljesen, bármilyen fájdalmak árán is, de lemondunk földi létünkről, lényünkről és az egyetlen igaz és jóságos Istenre ízzuk életünket-halálunkat. Felmerül két igazán alapvető kérdés: hiszünk-e a halál utáni létben? Hiszünk-e valamely felettünk álló Valakiben?

N. Hornby: How To Be Good (Hogyan legyünk jók (?))

Szórakoztató, könnyed kikapcsolódás, de mégsem semmitmondó. Hornby itt is, mint az About a Boy - ban (Egy fiúról) feltesz egy erkölcsi kérdést és vezetgeti az olvasót, hogy megszemlélje azt minden oldalról. A döntést viszont az olvasóra bízza. Ebben az esetben Katie Carr doktornőről van szó, aki egy nem éppen működő házasságban él két gyerkőccel. Megcsalja a férjét, de nem tudja elhagyni. A férfi pedig egy csodálatos gyógyulás következtében a lelkét is gyógyultnak érzi. Magára vállalja Katie hűtlenségét is, hiszen nem csalta volna meg, ha ő jobban szereti. Vajon ki a jó, jobb? A doktornő, aki segíteni akar a pácienseken és anyaként igyekszik összetartani a családot vagy a hirtelen világmegváltó terveket ápolgató férj, aki törődik a hajléktalanokkal, éhezőkkel, de nem veszi észre mennyire szenved a családja?

És most épp Salman Rushdiet olvasok. A mór utolsó sóhaja. De arról majd legközelebb.

3 nap - 3 föváros

Budapest. Pozsony. Bécs. Bocsánat. Budapest. Bratislava. Bécs.

Nagyon unalmas és fájdalmas itthon lennem. Annak ellenére, hogy nagyon sok mindenért hálás lehetnék én inkább szomorú vagyok. A szerdai fagyos családi promóciós ebéd után kétségbeesetten kerestem a menekülési lehetőségeket. Másnap már robogtam is a vonattal Pest felé. Innentől csak címszavakban, mert rengeteg lenne mindent részletesen leírnom:

Budapest (csüt-péntek)

Amerikai házaspár a vonaton

Tzatziki magyarosan (piros paprika és sült szalonna, sértés tzatzikinek nevezni, de nagyon finom volt)

Gellért-hegy

Czukor kávézó

Szabadság híd

Borozgatás

Hajnalig tartó beszélgetés (állítólag olyanok voltunk mint az ovisok)

Reggeli friss kalács (legalábbis azt mondták róla, de nem bírtuk megenni)

Pár órányi alvás

Ágyba reggeli!!! - ihatatlan kávé és a maradék kalács, de már maga az igyekezet is levett a lábamról

Másnapos kelés, ebből kifolyólag komoly rosszullét, abból kifolyólag pedig a vonat elkésése

Újabb pár óra alvás a következő vonatig

Másfél óra várakozás a mindig késő Avala EC-re

Alvás otthon

Pozsony (szombat)

Csak átutazóban Bécs felé

De ahogy Máté mondta később, mint minden nő, én is képes voltam a várakozási időt vásárlással tölteni. Beszereztem két csini rövidnadrágot meg egy dobozos Kozelt...

Várakozás a vonatállomáson Lacpacra meg Kovikatira

Bécs (szombat-vasárnap)

Utazás Lacpaccal meg Kovikatival

Eső, eső, villamos, eső, rövid séta, villamos, eső, villamos, eső, bőrig ázás

Máté finom teája

Mancsa, a játékos, fekete apróság, aki vasárnap reggelre talán engem is megszeretett. Engem, aki kimondottan dog-person vagyok. Vagy talán mégse?

A vacsi előkészítése, vendégek érkezése

Ektiviti minden mennyiségben, fajtában és változatban

Sörkóstolás (erre kellett a Kozel, mellesleg elég silány minösítést kapott)

Vasárnap reggeli a Tunelben, városnézés, fagyizás, strandolás

Végül sikerült bénáznom is egyet. Nem találtam a villamos-megállót. Nagyon el akartam érni a vonatot, össze-vissza járkáltam fel és alá, segítséget kértem, de nem sikerült érthető válaszokat kapnom. Még szerencse, hogy a mindig kedves vendéglátó Vera (alliteráció!) megmentett és futva bár, de elértem a vonatot. Azzal újra Pozsonyba, onnan Sellyére, ott misére, onnan gyalog haza. Bocsánat. Bratislavaba, onnan Šaľara.

És mikor hazaérek vendégek fogadnak. Az unokatestvérem és menyasszonya. Esküvő alig egy hónap múlva.

Nagyon hálás vagyok értetek, kedves barátok, akiknél a hétvégét töltöttem. És nagyon szomorú, hogy most nem vagytok itt velem.

A muszáj nagy úr. Milyen nagy?

Muszáj. Kell. Szükséges. Elengedhetetlen. Elkerülhetetlen. Kötelező.

Sok mindent el kell viselnünk. Még több dolgot muszáj megtennünk ahhoz, hogy életben maradjunk. Olyat is, ami nem ínyünkre való. Olyat is, amin senki sem tud változtatni, ami egyszerüen úgy van ahogy és kész. Az ilyen helyzeteket többnyire az "Ami nem öl meg, az megerősít!" és a "Menni kell, hát menni kell!" kijelentésekkel szoktam megoldani magamban.

Ha le akartam vizsgázni meg kellett tanulnom az anyagot, még akkor is ha nem érdekelt vagy feleslegesnek tartottam az adott tantárgyat. Ha sorba kellett állni, kivártam míg sorra kerülök. Ha döntenem kellett, döntöttem és viseltem a következményeket. Hogy tavaly elutaztam Amerikába, az is egy muszáj volt. Nem engedhettem, hogy elhatalmasodjon rajtam a kényelmesség és leintsem a lelkiismeret-furdalásom egy korábbi bukás miatt. Azt, hogy most magányos vagyok és szomorú, ezt is valamiféle szükséges dolognak tartom, ez is következménye egy döntésnek. Ezen is túl kell lennem, hogy teljes ember legyek. Mégis ennek tudatában szánalmas, mennyire nem tudok ezzel az állapottal kibékülni. Hónapok óta tart már. Voltak napok, időszakok mikor kicsit könnyebben viseltem, mert lekötöttek a kötelességek, tanulás, vizsga, barátok. De nem múlt el. És most, hogy itthon vagyok, magamban, csak még jobban eluralkodik rajtam. Ezért muszáj, ezért kell kényszeríteni magam a munkára, a tervekre, arra hogy ezt a blogot is írjam. De nagyobb e a muszáj, mint az elhagyatottság?

Hol vagytok ti régi játszótársak...

A hétvégén találkoztam velük Komáromban. Amúgy meg Pécsett, Budapesten, Madaron, zarándoklatokon, képzéseken vannak szanaszét az országban. 
            Ha visszatekerhetném életünk filmjét a komáromi évekhez tekerném. A másodikhoz mondjuk, mikor már nem voltam "ciki lány", hanem én is "közétek" tartoztam. Oda, mikor kezdtük ízlelgetni milyen is megbízni egymásban, mikor éreztük hogy számíthatunk a másikra bármikor, mikor mindennap jó volt együtt lennünk, egy sör mellett, az iskolai menzán, az iskolabálon, a szalagavatón, a matekórán. De nem lehet. Az idő feltartóztathatatlan. És mindannyian tudjuk, hogy ennek így kell lennie. A saját lábunkra kell állnunk és megtalálni a helyünket. Mégis vágyakozom vissza.

            Szeretem mikor így találkozunk, összejövünk páran és úgy tudunk beszélgetni mintha mindigis együtt lettünk volna, mintha gyakrabban találkoznánk. Körüllengi az asztaltársaságot a kölcsönös bizalom, a belső megérzések. Egy pillantásból tudjuk a másik mire gondol. Nagy bűn, ha szeretném, hogy ez gyakrabban megtörténjen? Önzőség, ha közelebb szeretnélek benneteket tudni? Titeket, akik megértitek minden rezdülésem, felüdítetek a szomorúságban, velem vagytok a bajban, és minden hibám ellenére is szerettek. És én is titeket.

Alkotói válság

.....
Oka: lelki terror

üzenet Kaccnak

Nem, nem fulladtam be, rengeteg ötletem meg témám van amit meg szeretnék írni, csak hát ember tervez Isten végez... Nincs idöm. Bakalármunka, vizsgák, államvizsgák, hiányos tételsorok, javító írásbelik, esküvö, gurigongo, homodram...világvége.

Mindennapi ima

Valamelyik nap olvastam ezt a rövid fohászt. Nem az én müvem :) hátha mást is megérint, nem csak engem.

Istenem, Atyám, nehezemre esik most azt mondanom: "Legyen meg a te akaratod." Letört vagyok, és már bátorságom sincs. Minden, ami oly böven kitöltötte életemet most olyan messzinek tünö számomra. Az emberek, akikhez kötödött életem, munkám, barátaim, mindennapi tevékenységeim. Magam vagyok, egészen egyedül, de veled szeretnék lenni életemnek ezekben a nehéz óráiban. Bármennyire is erötlen vagyok mégis megkísérlem, hogy igent mondjak arra, ami most velem történik...

Öszinte vallomás

Néha megkívánom a a sárga-piros, dupla boltíves gyorskajálda menüjét. És még élvezem is.

A tavasz elsö napja

Olyan szépen sütött ma a nap. Végre otthon vagyok. Egész hétvégére. Már alig vártam. Annak ellenére, hogy tudtam mi vár rám...

Anyukám az egész napot az 1. számú választóteremben töltötte mint választóbiztos, így a rangidős lányra, tehát rám lett bízva a ház. Nem gondoltam volna, hogy ez különösebb gondot okozna. Főztem már eddig is egyedül ebédet, az új mosógéppel is mostam már, a porszívóval meg régi jóbarátok vagyunk. És már három óra is elég a napi két oldal megírásához a szakdolgozathoz (megj. angolul). A bibi ott van, hogy házimunka gyűjtőnév alatt élő barátaimmal nem egyszerre szoktam találkozni...

Túlzás lenne, ha azt modanám buzgón vágtam bele a napba, és kicsattanó jókedvvel kiugrottam ki az ágyból, de a finom kis napsütés elég csalógató volt és a reggeli friss kifli meg a kávé jóadag energiával látott el. Úgy gondoltam este hatig simán győzök mindent megcsinálni és majd a lemenő nap fényében - mint Lucky Luke szokott - elgaloppozok, választani. Még egy kis testedzést is terveztem, ha már egyszer hazacipeltem a futócipőm Pozsonyból. Na ebből aztán nem sok minden lett, vagyis inkább túl sok minden.

 

Még főzés előtt befejeztem egy kötelező olvasmányt (G. Green: Doktor Fischer - de erről majd külön). Fél egyre sikerült elkészülnöm az ebéddel. Tejfölös-mustáros csirkemell, rizzsel és hagymás-ecetes paradicsomsalátával. Ebéd után meg nekiláttam a hónapok óta elhagyatottan álló szobácskám lakhatóvá tételéhez. Közben megjegyzem három adag mosnivalót intéztem el. Vagyis majdnem hármat. Harmadiknak a kényes ruhadarabokat tettem a mosógépbe, amik kézi mosást igényelnek...Mielőtt nekiültem negyed öt magasságában a szakdolgozatomnak (amit mostantól csak "a munkának" fogok nevezni) még győztem hajat is mosni. De amint leütöttem az első betűt apukám megjegyezte, hogy lejárt a mosás. Lefutottam, gyors teregetés és újabb rakomány mosásában reménykedve. Csakhogy a kézi mosás végén nincs csavarás, amit persze én nem tudtam, így mindent vissza és csavartatni. Míg a mosóprogram végét vártam és mielőtt még újra meg raktam VOLNA a mosógépet sikerült kijavítanom és kiegészítenem pár bekezdéssel a már meglévő pár oldalat. Természetesen rosszul állítottam be a kis tekerentyűt a mosógépen, így nem volt meglepő, hogy még másfél óra múlva sem voltak kicsavarva a ruhák. Mikor láttam, hogy a helyzet változatlan már a frász kerülgetett. Próbáltam kézben kicsavarni a ruhákat, de nem voltam elég alapos, így kis idő múltán vízcsepergést hallottam a fürdőszobából. Ja, és a mosógép dobjában állt a víz. Fél hétkor dúlva-fúlva vettem a kabátom, hogy eleget tegyek állampolgári kötelességemnek és megkérdezzem választóbiztos anyukámat mi a teendő a mosógéppel, merthogy egy adag még mindig hátra volt...

Természetesen a futásból nem lett semmi. Helyette tornáztam Texast bömböltetve. A munkámhoz sem írtam meg a napi két oldalat. Helyette megírtam ez a kis bejegyzést. És már este tíz. Ráadásul nem ártana időben lefeküdnöm, mert holnap tripla névnapot és apukám születésnapját ünnepeljük...Nagy családi csurbesz. És anyukám egész delelőtt sekrestyés lesz... Hát igen...Gyakorlat teszi a háziasszonyt.

Egy csepp Amerika...

Olyan szépen sütött ma a nap. Végre otthon vagyok. Egész hétvégére. Már alig vártam. Annak ellenére, hogy tudtam mi vár rám...

Anyukám az egész napot az 1. számú választóteremben töltötte mint választóbiztos, így a rangidős lányra, tehát rám lett bízva a ház. Nem gondoltam volna, hogy ez különösebb gondot okozna. Főztem már eddig is egyedül ebédet, az új mosógéppel is mostam már, a porszívóval meg régi jóbarátok vagyunk. És már három óra is elég a napi két oldal megírásához a szakdolgozathoz (megj. angolul). A bibi ott van, hogy házimunka gyűjtőnév alatt élő barátaimmal nem egyszerre szoktam találkozni...

Túlzás lenne, ha azt modanám buzgón vágtam bele a napba, és kicsattanó jókedvvel kiugrottam ki az ágyból, de a finom kis napsütés elég csalógató volt és a reggeli friss kifli meg a kávé jóadag energiával látott el. Úgy gondoltam este hatig simán győzök mindent megcsinálni és majd a lemenő nap fényében - mint Lucky Luke szokott - elgaloppozok, választani. Még egy kis testedzést is terveztem, ha már egyszer hazacipeltem a futócipőm Pozsonyból. Na ebből aztán nem sok minden lett, vagyis inkább túl sok minden.

 

Még főzés előtt befejeztem egy kötelező olvasmányt (G. Green: Doktor Fischer - de erről majd külön). Fél egyre sikerült elkészülnöm az ebéddel. Tejfölös-mustáros csirkemell, rizzsel és hagymás-ecetes paradicsomsalátával. Ebéd után meg nekiláttam a hónapok óta elhagyatottan álló szobácskám lakhatóvá tételéhez. Közben megjegyzem három adag mosnivalót intéztem el. Vagyis majdnem hármat. Harmadiknak a kényes ruhadarabokat tettem a mosógépbe, amik kézi mosást igényelnek...Mielőtt nekiültem negyed öt magasságában a szakdolgozatomnak (amit mostantól csak "a munkának" fogok nevezni) még győztem hajat is mosni. De amint leütöttem az első betűt apukám megjegyezte, hogy lejárt a mosás. Lefutottam, gyors teregetés és újabb rakomány mosásában reménykedve. Csakhogy a kézi mosás végén nincs csavarás, amit persze én nem tudtam, így mindent vissza és csavartatni. Míg a mosóprogram végét vártam és mielőtt még újra meg raktam VOLNA a mosógépet sikerült kijavítanom és kiegészítenem pár bekezdéssel a már meglévő pár oldalat. Természetesen rosszul állítottam be a kis tekerentyűt a mosógépen, így nem volt meglepő, hogy még másfél óra múlva sem voltak kicsavarva a ruhák. Mikor láttam, hogy a helyzet változatlan már a frász kerülgetett. Próbáltam kézben kicsavarni a ruhákat, de nem voltam elég alapos, így kis idő múltán vízcsepergést hallottam a fürdőszobából. Ja, és a mosógép dobjában állt a víz. Fél hétkor dúlva-fúlva vettem a kabátom, hogy eleget tegyek állampolgári kötelességemnek és megkérdezzem választóbiztos anyukámat mi a teendő a mosógéppel, merthogy egy adag még mindig hátra volt...

Természetesen a futásból nem lett semmi. Helyette tornáztam Texast bömböltetve. A munkámhoz sem írtam meg a napi két oldalat. Helyette megírtam ez a kis bejegyzést. És már este tíz. Ráadásul nem ártana időben lefeküdnöm, mert holnap tripla névnapot és apukám születésnapját ünnepeljük...Nagy családi csurbesz. És anyukám egész delelőtt sekrestyés lesz... Hát igen...Gyakorlat teszi a háziasszonyt.

Az elveszett hitelkártya nyomában

Szétvet az ideg. Nagyon-nagyon ingerült vagyok és úgy gondoltam, elég jó módszer az írás a feszülség levezetésére, hát elmesélem nektek az elveszett hitelkártya történetét.
Az úgy volt, hogy mikor lementem arra a bizonyos imp(r)ófeszkóra, Pestre, kihasználtam az alkalmat és elmentem a Múzeum körútra egy kis könyvvadászatra. Égetö szükségem volt két angol könyvre a Modern angol regény kurzusomra és mivel a pozsonyi könyvtárak nem éppen dúskáltak Ishiguro és Salman Rushdie köteteiben, de még az idegen nyelvü speckó könyvesboltok sem, utolsó reményem: Budapest. Katával és Hózi barátommal szereztünk egy "to go" kávét és megvártuk míg kinyit az a bizonyos könyvesbolt (nem írok nevet, nem vagyok én reklámfelület...). Ott elsöre meg is találtam amire szükségem volt, lekaptam a két kötetet a polcról és már a kasszánál álltam, mert ugye nem akartunk elkésni a 10es kezdésröl. Adom a kártyám, aztán még a diákigazolványom is a 10%os kedvezmény fejében. Aláírom, visszakapom, könyvek a zacsiban és szedem a lábam, mert a többiek kinn várnak. Nagy nehezen megtaláltuk a Vörösmarty gimit, persze kezdés csak 11kor. Végigültük az összes versenyszámot, csak és kizárólag kiváncsiságból...Utána pizza, söröcske, beszélgetés, metrózás a vonatra és haza.
Közben már pár napja folyamatban volt a prágai fellépés szervezése és én elvállaltam, hogy elöre megveszem a vonatjegyeket, helyjegyeket. El is mentem az állomásra, megérdeklödtem az árakat, nagyjából összegyüjtöttük a pénzt és megegyeztünk, hogy a maradékot majd én kifütöm a számlámról. Másnap mentem kivenni a pénzt (merthogy a vasútállomáson nem lehet kombináltan fizetni mint utóbb kiderült). Egy volt a bibi: ott állok az automata elött és nincs mit a kis lapos nyílásba szúrnom. A kártyám nem volt a helyén. Pánik! Hol hagytam el? Soha semmit nem hagyok el! Nem hagyhattam el! Átkutattam a táskáim, a koleszszobám, hívtam haza, hogy forgassák fel a szobám. Semmi. SEMMI!!! Kétségbeesés. Apukám, leszid idegességében. Megbízhatatlan alak vagyok, és még jó, hogy nem a vészhelyzetekre csináltatott "embosovaná kartájá" hagytam el. Mondom, az itt van a pénztárcámban. Erre újabb kirohanás, hogy azonnal vigyem azt haza, mert úgy látszik az a vészhelyzet ha nálam van. Végképp kifogytam az ötletekböl. Felhívtam a bankot is, persze, hogy letiltassam az elveszett hitelkártyát. Ekkor már végre kicsit lenyugodtam, tisztán kezdtem látni és emlékeztem, hogy utoljára Pesten használtam a kis lapost. Felhívtam a könyvesboltot nem hagytam - é véletlenül ott, náluk. Dehogynem! Megörült nekem a kishölgy, és már arra volt kiváncsi, mikor megyek vissza érte, mert a könyvek még nincsenek kifizetve ám...(Kölcsönös mulasztás. Csak a diákigazolványomat kaptam vissza és hagytak kisétálni a boltból.) Na tyuhaj! Másnap már megint a hajnali gyorson ültem...De legalább tettem még egy könyvkeresö körutat. Nem kis eredménnyel... Igaz, az egész napot teljesen egyedül töltöttem, mert hirtelen elhatározás volt ez a második kiruccanás és senki nem borította fel miattam a napirendjét...Hát így került meg az elveszett hitelkártya, amit azóta is féltve örzök.

utazás a ló badzset imprófeszkóra

Úgy gondolom az elején illendő kezdeni a dolgokat, hát akkor kezdem ott hogyan jött a blogírás ötlete.

 

Pestre utaztam éppen, a Farsangi Rögtönzések imprófeszkóra. Kata Újvárban csatlakozott hozzám. Ö adta az utolsó lökést az itt megjelenő szösszenetek publikálásához amikoris beavattam aznapi, hajnali kalandomba.

Pozsonyban szálltam fel a vonatra, a Prágából induló eurocicire, ami 5.53kor indul fővárosunkból. Be is állítottam előző este az ébresztőt a mobilon 4.30ra, hogy elérjem a koleszoktól induló 5.20as buszt. Mindent szépen előkészítettem a korai induláshoz. Megcsináltam az útravaló szendvicseket, kikészítettem ruhácskáimat is, hogy minél kevesebbet keljen matatnom és lehetőleg ne keltsem fel a szobatársam. Le is feküdtem még viszonylag időben. Csak nem tudtam elaludni. Egyszerűen nem ment. Hajnali 3ig forgolódtam, zuhanyoztam, olvastam, imádkoztam, báránykákat számoltam, az óra számlapját bámultam... Majd végre elaludtam. 4.30kor természetesen alig hallottam meg az ébresztőt. Távoli hangnak tűnt és mikor eljutott álmos agyacskámig mit is jelez az elektromos kakaskukorékolás egyszerűen lenyomtam az END gombot és meggyőzve magam arról, hogy mivel már úgyis zuhanyoztam alhatok még 10 percet, aludtam még 50et. Igen. Pontosan 5.20kor ébredtem fel újra. Pontosan akkor, mikor az autóbusz kikanyarodott a megállóból. Első természetesen a kétségbesés volt. Második pedig az őrült-kapkodós pánik. Ekkor esett le, hogy szombat lévén nem 10, hanem 20 percenként közlekednek a buszok. És ha jól számolsz, rájösz mért estem pánikba. (Megj.: Kiérni a koleszról a vonatállomásra átlag 18 percbe telik.) Harmadiknak pedig felcsillant a remény! Kaptam a telefonomhoz és azonnal hívtam egy taxit. Vagyis hívtam volna, ha nem egy komáromi társaság számát tárcsázom elsőnek. Így ez is csak másodszori nekifutásra sikerült, mint ahogy az elalvás és az ébredés. 10 perc alatt elkészültem, rohantam le a negyedikről, le a dombról és már láttam is egy autót...amin nem volt világitó taxijel L Viszont szinte ugyanabban a pillanatban a kanyarban feltűnt egy elég nagy sebességgel közeledő fekete bömhöm jármű az áhitott sárga-fekete jelzéssel a tetején. Betért elém, beugrottam és kétségbeesetten, de határozottan utasítottam, hogy mentsen meg és villámgyorsan vigyen ki az állomásra. (Tisztára mint a filmekben!) A fickó 120al veretett végig a városon. Közben megjegyezte, tudom-e hogy ezért elég kemény büntetést kaphatunk. Áthajtott a piroson, sávot váltott duplacsíkon, telefonált vezetés közben és még velem is cseverészett. Közben nekem is csörgött a telefonom, és a rövid, de velős beszélgetésből kiderült, hogy nem abban a taxiban ülök amelyikben kéne...Kerek 7 perc autósüldözős-fíling után megérkeztünk a célba. A sofőr még kedvesen nyugtatgatott is, hogy van időm nemcsak jegyet venni, de akár kávét is, sőt még rá is gyújthatnék. A delírium és a szívbaj határán álltam mikor kiszálltam a taxiból. Nem csak 1 gonddal, de 21 euróval (!) is kevesebbel...

Nem bírtam magamhoz térni míg el nem meséltem mindent Katának töviről hegyire. Ekkor mondta: - Ezt meg kell írnod!