Rémálom, rém álom, rémmé válok

Álmomban rémálmom volt. Nem tudtam felébredni, nem bírtam kinyitni a szemem, nem jött ki hang a számon, csak tátogtam, pedig kétségbeesetten sikoltoztam belül, hogy keltsen fel végre valaki. De tudtam, nincs a közelben senki, aki felébresztene. Hanyatt fekve majdnem megfulladtam a saját nyelvemtől. A szememhez kaptam, hogy erővel nyissam fel a szemhéjaim és végre megszabaduljak a kísérteties szorongástól. Nem sikerült. Megzavarodtam. Hirtelen nem tudtam eldönteni álmodom-e az egészet vagy tényleg megtörténik. Horrorisztikus álom-valóság. Védtelennek, sebezhetőnek, tehetetlennek éreztem magam. Kifosztottnak és üresnek. Mérhetetlen aggodalom és kétségbeesés vett körül. Ősszeszorult a szívem és artikulálatlanul ordítoztam. Hanyattdöntött a félelem. Meg kellett fognom a saját nyelvem, hogy meg ne fulladjak, újra. Oldalamra gurultam és már majdnem sírva fakadtam, mikor résnyire sikerült kinyitnom a szemem. Ólomsúlyú volt, nem bírtam nyitva tartani, visszacsukódott, kétségbeesetten próbálkoztam újra és újra, míg meg nem pillantottam a zöld pokróccal letakart, üres ágyat, a képet a falon és végre édesen szortyant fel a hütő.