de-mégse

Azt hiszem itt az ideje, hogy kiírjam magamból ezt a magányos-de-mégse, szomorú-de-mégse, fura, zavart életérzést, hátha hozzá tud szólni valaki valami érdemlegeset és megvilágítja elöttem a világ bonyolultnak tünö dolgait.

Túl vagyok egy nagy szakításon, vagyis igyekszem túl lenni rajta. Eleinte nagyon fura volt “egyedül” lennem, fájdalmas és kínos, és szomorú és sírós-bőgős volt az az időszak. Több mint 3 év után az újdonság erejével hatott rám ez a helyzet. Sokáig meg voltam győződve arról, hogy nem vagyok hosszútávú kapcsolatra termett ember. „Jelentkezők“ társaságában sokszor úgy éreztem, hogy biztosan nem tudnék, nem csak vele, de mással sem huzamosabb ideig meglenni békességben. És ettől még most is félek és irtózom. De mint az egy igazi nőhöz illik, én is vágyom arra, hogy tetszem az ellenkező neműeknek, hogy bókoljanak nekem, és főleg, hogy legyen ki megöleljen,  amikor arra van szükségem. Nem cirógatásra meg miegymásra gondolok, ne tessék félreérteni kedves Olvasó, hanem olyan igazi, megnyugtató, együttérző, minden-bajod-ismerő, néma, de mégis sokatmondó, szerelmetes ölelésre. Nincs ilyen ember a közelben, illetőleg akikben megbíztam volna, azok elutasítottak a „nem benned a hiba, hanem bennem“ (= bocs, nem te vagy az, akit én keresek) „magyarázattal“. Ez a magányos és szomorú része a fentebb megnevezett életérzésnek. A „de-mégse“ pedig az önnyugtató magyarázat: „Na jó, jó, de ha még lenne is alkalmas jelentkező, hova tennéd, drága bogaram?“ kérdem magam magam. „Elrejted az óangol jegyzetek közé? Esetleg a Shakespeare kötetbe, netalán a szociolingvisztka szemináriumi munkába? Vagy becsomagolod a kofferbe és viszed Pestre? Ja, persze, majd jár veled az Ausztrál kultúra-előadásra és onnan mehetünk is Amerikába, és ezek után már gond nélkül pakolom be a Londonban töltendő szemeszterre...“ Persze, a szerelem mindent legyőz és ha igazán fontosak lennénk egymásnak szakítanánk is egymásra időt. De a távkapcsolatba nem megyek bele mégegyszer. Egy életre megtanultam, hogy az nem nekem való, és ebből kifolyólag a partnerem se élné túl. Hát így...egyedül egyszerűbbek a dolgok, és minden jel arra mutat, hogy ennek most így is kell lennie...Tehát igyekszem nem bánkódni, bár azt elég nehéz vezényszóra.