Mindennapi ima

Valamelyik nap olvastam ezt a rövid fohászt. Nem az én müvem :) hátha mást is megérint, nem csak engem.

Istenem, Atyám, nehezemre esik most azt mondanom: "Legyen meg a te akaratod." Letört vagyok, és már bátorságom sincs. Minden, ami oly böven kitöltötte életemet most olyan messzinek tünö számomra. Az emberek, akikhez kötödött életem, munkám, barátaim, mindennapi tevékenységeim. Magam vagyok, egészen egyedül, de veled szeretnék lenni életemnek ezekben a nehéz óráiban. Bármennyire is erötlen vagyok mégis megkísérlem, hogy igent mondjak arra, ami most velem történik...

Öszinte vallomás

Néha megkívánom a a sárga-piros, dupla boltíves gyorskajálda menüjét. És még élvezem is.

A tavasz elsö napja

Olyan szépen sütött ma a nap. Végre otthon vagyok. Egész hétvégére. Már alig vártam. Annak ellenére, hogy tudtam mi vár rám...

Anyukám az egész napot az 1. számú választóteremben töltötte mint választóbiztos, így a rangidős lányra, tehát rám lett bízva a ház. Nem gondoltam volna, hogy ez különösebb gondot okozna. Főztem már eddig is egyedül ebédet, az új mosógéppel is mostam már, a porszívóval meg régi jóbarátok vagyunk. És már három óra is elég a napi két oldal megírásához a szakdolgozathoz (megj. angolul). A bibi ott van, hogy házimunka gyűjtőnév alatt élő barátaimmal nem egyszerre szoktam találkozni...

Túlzás lenne, ha azt modanám buzgón vágtam bele a napba, és kicsattanó jókedvvel kiugrottam ki az ágyból, de a finom kis napsütés elég csalógató volt és a reggeli friss kifli meg a kávé jóadag energiával látott el. Úgy gondoltam este hatig simán győzök mindent megcsinálni és majd a lemenő nap fényében - mint Lucky Luke szokott - elgaloppozok, választani. Még egy kis testedzést is terveztem, ha már egyszer hazacipeltem a futócipőm Pozsonyból. Na ebből aztán nem sok minden lett, vagyis inkább túl sok minden.

 

Még főzés előtt befejeztem egy kötelező olvasmányt (G. Green: Doktor Fischer - de erről majd külön). Fél egyre sikerült elkészülnöm az ebéddel. Tejfölös-mustáros csirkemell, rizzsel és hagymás-ecetes paradicsomsalátával. Ebéd után meg nekiláttam a hónapok óta elhagyatottan álló szobácskám lakhatóvá tételéhez. Közben megjegyzem három adag mosnivalót intéztem el. Vagyis majdnem hármat. Harmadiknak a kényes ruhadarabokat tettem a mosógépbe, amik kézi mosást igényelnek...Mielőtt nekiültem negyed öt magasságában a szakdolgozatomnak (amit mostantól csak "a munkának" fogok nevezni) még győztem hajat is mosni. De amint leütöttem az első betűt apukám megjegyezte, hogy lejárt a mosás. Lefutottam, gyors teregetés és újabb rakomány mosásában reménykedve. Csakhogy a kézi mosás végén nincs csavarás, amit persze én nem tudtam, így mindent vissza és csavartatni. Míg a mosóprogram végét vártam és mielőtt még újra meg raktam VOLNA a mosógépet sikerült kijavítanom és kiegészítenem pár bekezdéssel a már meglévő pár oldalat. Természetesen rosszul állítottam be a kis tekerentyűt a mosógépen, így nem volt meglepő, hogy még másfél óra múlva sem voltak kicsavarva a ruhák. Mikor láttam, hogy a helyzet változatlan már a frász kerülgetett. Próbáltam kézben kicsavarni a ruhákat, de nem voltam elég alapos, így kis idő múltán vízcsepergést hallottam a fürdőszobából. Ja, és a mosógép dobjában állt a víz. Fél hétkor dúlva-fúlva vettem a kabátom, hogy eleget tegyek állampolgári kötelességemnek és megkérdezzem választóbiztos anyukámat mi a teendő a mosógéppel, merthogy egy adag még mindig hátra volt...

Természetesen a futásból nem lett semmi. Helyette tornáztam Texast bömböltetve. A munkámhoz sem írtam meg a napi két oldalat. Helyette megírtam ez a kis bejegyzést. És már este tíz. Ráadásul nem ártana időben lefeküdnöm, mert holnap tripla névnapot és apukám születésnapját ünnepeljük...Nagy családi csurbesz. És anyukám egész delelőtt sekrestyés lesz... Hát igen...Gyakorlat teszi a háziasszonyt.

Egy csepp Amerika...

Olyan szépen sütött ma a nap. Végre otthon vagyok. Egész hétvégére. Már alig vártam. Annak ellenére, hogy tudtam mi vár rám...

Anyukám az egész napot az 1. számú választóteremben töltötte mint választóbiztos, így a rangidős lányra, tehát rám lett bízva a ház. Nem gondoltam volna, hogy ez különösebb gondot okozna. Főztem már eddig is egyedül ebédet, az új mosógéppel is mostam már, a porszívóval meg régi jóbarátok vagyunk. És már három óra is elég a napi két oldal megírásához a szakdolgozathoz (megj. angolul). A bibi ott van, hogy házimunka gyűjtőnév alatt élő barátaimmal nem egyszerre szoktam találkozni...

Túlzás lenne, ha azt modanám buzgón vágtam bele a napba, és kicsattanó jókedvvel kiugrottam ki az ágyból, de a finom kis napsütés elég csalógató volt és a reggeli friss kifli meg a kávé jóadag energiával látott el. Úgy gondoltam este hatig simán győzök mindent megcsinálni és majd a lemenő nap fényében - mint Lucky Luke szokott - elgaloppozok, választani. Még egy kis testedzést is terveztem, ha már egyszer hazacipeltem a futócipőm Pozsonyból. Na ebből aztán nem sok minden lett, vagyis inkább túl sok minden.

 

Még főzés előtt befejeztem egy kötelező olvasmányt (G. Green: Doktor Fischer - de erről majd külön). Fél egyre sikerült elkészülnöm az ebéddel. Tejfölös-mustáros csirkemell, rizzsel és hagymás-ecetes paradicsomsalátával. Ebéd után meg nekiláttam a hónapok óta elhagyatottan álló szobácskám lakhatóvá tételéhez. Közben megjegyzem három adag mosnivalót intéztem el. Vagyis majdnem hármat. Harmadiknak a kényes ruhadarabokat tettem a mosógépbe, amik kézi mosást igényelnek...Mielőtt nekiültem negyed öt magasságában a szakdolgozatomnak (amit mostantól csak "a munkának" fogok nevezni) még győztem hajat is mosni. De amint leütöttem az első betűt apukám megjegyezte, hogy lejárt a mosás. Lefutottam, gyors teregetés és újabb rakomány mosásában reménykedve. Csakhogy a kézi mosás végén nincs csavarás, amit persze én nem tudtam, így mindent vissza és csavartatni. Míg a mosóprogram végét vártam és mielőtt még újra meg raktam VOLNA a mosógépet sikerült kijavítanom és kiegészítenem pár bekezdéssel a már meglévő pár oldalat. Természetesen rosszul állítottam be a kis tekerentyűt a mosógépen, így nem volt meglepő, hogy még másfél óra múlva sem voltak kicsavarva a ruhák. Mikor láttam, hogy a helyzet változatlan már a frász kerülgetett. Próbáltam kézben kicsavarni a ruhákat, de nem voltam elég alapos, így kis idő múltán vízcsepergést hallottam a fürdőszobából. Ja, és a mosógép dobjában állt a víz. Fél hétkor dúlva-fúlva vettem a kabátom, hogy eleget tegyek állampolgári kötelességemnek és megkérdezzem választóbiztos anyukámat mi a teendő a mosógéppel, merthogy egy adag még mindig hátra volt...

Természetesen a futásból nem lett semmi. Helyette tornáztam Texast bömböltetve. A munkámhoz sem írtam meg a napi két oldalat. Helyette megírtam ez a kis bejegyzést. És már este tíz. Ráadásul nem ártana időben lefeküdnöm, mert holnap tripla névnapot és apukám születésnapját ünnepeljük...Nagy családi csurbesz. És anyukám egész delelőtt sekrestyés lesz... Hát igen...Gyakorlat teszi a háziasszonyt.

Az elveszett hitelkártya nyomában

Szétvet az ideg. Nagyon-nagyon ingerült vagyok és úgy gondoltam, elég jó módszer az írás a feszülség levezetésére, hát elmesélem nektek az elveszett hitelkártya történetét.
Az úgy volt, hogy mikor lementem arra a bizonyos imp(r)ófeszkóra, Pestre, kihasználtam az alkalmat és elmentem a Múzeum körútra egy kis könyvvadászatra. Égetö szükségem volt két angol könyvre a Modern angol regény kurzusomra és mivel a pozsonyi könyvtárak nem éppen dúskáltak Ishiguro és Salman Rushdie köteteiben, de még az idegen nyelvü speckó könyvesboltok sem, utolsó reményem: Budapest. Katával és Hózi barátommal szereztünk egy "to go" kávét és megvártuk míg kinyit az a bizonyos könyvesbolt (nem írok nevet, nem vagyok én reklámfelület...). Ott elsöre meg is találtam amire szükségem volt, lekaptam a két kötetet a polcról és már a kasszánál álltam, mert ugye nem akartunk elkésni a 10es kezdésröl. Adom a kártyám, aztán még a diákigazolványom is a 10%os kedvezmény fejében. Aláírom, visszakapom, könyvek a zacsiban és szedem a lábam, mert a többiek kinn várnak. Nagy nehezen megtaláltuk a Vörösmarty gimit, persze kezdés csak 11kor. Végigültük az összes versenyszámot, csak és kizárólag kiváncsiságból...Utána pizza, söröcske, beszélgetés, metrózás a vonatra és haza.
Közben már pár napja folyamatban volt a prágai fellépés szervezése és én elvállaltam, hogy elöre megveszem a vonatjegyeket, helyjegyeket. El is mentem az állomásra, megérdeklödtem az árakat, nagyjából összegyüjtöttük a pénzt és megegyeztünk, hogy a maradékot majd én kifütöm a számlámról. Másnap mentem kivenni a pénzt (merthogy a vasútállomáson nem lehet kombináltan fizetni mint utóbb kiderült). Egy volt a bibi: ott állok az automata elött és nincs mit a kis lapos nyílásba szúrnom. A kártyám nem volt a helyén. Pánik! Hol hagytam el? Soha semmit nem hagyok el! Nem hagyhattam el! Átkutattam a táskáim, a koleszszobám, hívtam haza, hogy forgassák fel a szobám. Semmi. SEMMI!!! Kétségbeesés. Apukám, leszid idegességében. Megbízhatatlan alak vagyok, és még jó, hogy nem a vészhelyzetekre csináltatott "embosovaná kartájá" hagytam el. Mondom, az itt van a pénztárcámban. Erre újabb kirohanás, hogy azonnal vigyem azt haza, mert úgy látszik az a vészhelyzet ha nálam van. Végképp kifogytam az ötletekböl. Felhívtam a bankot is, persze, hogy letiltassam az elveszett hitelkártyát. Ekkor már végre kicsit lenyugodtam, tisztán kezdtem látni és emlékeztem, hogy utoljára Pesten használtam a kis lapost. Felhívtam a könyvesboltot nem hagytam - é véletlenül ott, náluk. Dehogynem! Megörült nekem a kishölgy, és már arra volt kiváncsi, mikor megyek vissza érte, mert a könyvek még nincsenek kifizetve ám...(Kölcsönös mulasztás. Csak a diákigazolványomat kaptam vissza és hagytak kisétálni a boltból.) Na tyuhaj! Másnap már megint a hajnali gyorson ültem...De legalább tettem még egy könyvkeresö körutat. Nem kis eredménnyel... Igaz, az egész napot teljesen egyedül töltöttem, mert hirtelen elhatározás volt ez a második kiruccanás és senki nem borította fel miattam a napirendjét...Hát így került meg az elveszett hitelkártya, amit azóta is féltve örzök.

utazás a ló badzset imprófeszkóra

Úgy gondolom az elején illendő kezdeni a dolgokat, hát akkor kezdem ott hogyan jött a blogírás ötlete.

 

Pestre utaztam éppen, a Farsangi Rögtönzések imprófeszkóra. Kata Újvárban csatlakozott hozzám. Ö adta az utolsó lökést az itt megjelenő szösszenetek publikálásához amikoris beavattam aznapi, hajnali kalandomba.

Pozsonyban szálltam fel a vonatra, a Prágából induló eurocicire, ami 5.53kor indul fővárosunkból. Be is állítottam előző este az ébresztőt a mobilon 4.30ra, hogy elérjem a koleszoktól induló 5.20as buszt. Mindent szépen előkészítettem a korai induláshoz. Megcsináltam az útravaló szendvicseket, kikészítettem ruhácskáimat is, hogy minél kevesebbet keljen matatnom és lehetőleg ne keltsem fel a szobatársam. Le is feküdtem még viszonylag időben. Csak nem tudtam elaludni. Egyszerűen nem ment. Hajnali 3ig forgolódtam, zuhanyoztam, olvastam, imádkoztam, báránykákat számoltam, az óra számlapját bámultam... Majd végre elaludtam. 4.30kor természetesen alig hallottam meg az ébresztőt. Távoli hangnak tűnt és mikor eljutott álmos agyacskámig mit is jelez az elektromos kakaskukorékolás egyszerűen lenyomtam az END gombot és meggyőzve magam arról, hogy mivel már úgyis zuhanyoztam alhatok még 10 percet, aludtam még 50et. Igen. Pontosan 5.20kor ébredtem fel újra. Pontosan akkor, mikor az autóbusz kikanyarodott a megállóból. Első természetesen a kétségbesés volt. Második pedig az őrült-kapkodós pánik. Ekkor esett le, hogy szombat lévén nem 10, hanem 20 percenként közlekednek a buszok. És ha jól számolsz, rájösz mért estem pánikba. (Megj.: Kiérni a koleszról a vonatállomásra átlag 18 percbe telik.) Harmadiknak pedig felcsillant a remény! Kaptam a telefonomhoz és azonnal hívtam egy taxit. Vagyis hívtam volna, ha nem egy komáromi társaság számát tárcsázom elsőnek. Így ez is csak másodszori nekifutásra sikerült, mint ahogy az elalvás és az ébredés. 10 perc alatt elkészültem, rohantam le a negyedikről, le a dombról és már láttam is egy autót...amin nem volt világitó taxijel L Viszont szinte ugyanabban a pillanatban a kanyarban feltűnt egy elég nagy sebességgel közeledő fekete bömhöm jármű az áhitott sárga-fekete jelzéssel a tetején. Betért elém, beugrottam és kétségbeesetten, de határozottan utasítottam, hogy mentsen meg és villámgyorsan vigyen ki az állomásra. (Tisztára mint a filmekben!) A fickó 120al veretett végig a városon. Közben megjegyezte, tudom-e hogy ezért elég kemény büntetést kaphatunk. Áthajtott a piroson, sávot váltott duplacsíkon, telefonált vezetés közben és még velem is cseverészett. Közben nekem is csörgött a telefonom, és a rövid, de velős beszélgetésből kiderült, hogy nem abban a taxiban ülök amelyikben kéne...Kerek 7 perc autósüldözős-fíling után megérkeztünk a célba. A sofőr még kedvesen nyugtatgatott is, hogy van időm nemcsak jegyet venni, de akár kávét is, sőt még rá is gyújthatnék. A delírium és a szívbaj határán álltam mikor kiszálltam a taxiból. Nem csak 1 gonddal, de 21 euróval (!) is kevesebbel...

Nem bírtam magamhoz térni míg el nem meséltem mindent Katának töviről hegyire. Ekkor mondta: - Ezt meg kell írnod!