Lelkesedés és hit

A múlt hétvégén diplomáztak le az évfolyamtársaim az amerikai egyetemről. Majd 4 évvel ezelőtt csoporttársak voltunk latin, és történelem órákon, reggelente együtt húztuk az evezőt, ősszel sátoroztunk, tavasszal Nicaraguában dolgoztunk. Most meg talárban pózolnak, boldogan mosolyognak a kamerába, a volt lakótársam beszédet mond a diplomaosztón, rengeteg gratuláció a kommentekben. Mindebből mérhetetlen lelkesedés árad.

Lelkesedés és hit.

Az elvégzett munka, az elért egyetemi eredmények hozta lelkesedés. Az energia amit a sikerek adnak, és a jövőbe vetett hit sugárzik minden képről, minden kommentből. Annak reménye, hogy a való életben is legalább ilyen nagy dolgokat sikerül majd elérniük, mint az egyetem falain belül és a nemzeti-nemzetközi versenyeken, diákkonferenciákon, kiolthatatlannak tűnik. Bízom benne, hogy így is van.

És közben meg irigykedem.

Hogy bennem nincs lelkesedés. Nem ég bennem a frissen végzett diákok idealizmusa, tenni akarása, felhőtlen és pimasz nyelvet-öltök-a-világra hangulata. Elfogyott a lelkesedés, és elveszett a hit. A lelkesedés az új dolgokért, az új lehetőségekért, az új állásért, az új emberekért. És a hit, hogy bármire képes vagyok, bármit megtehetek, amit a fejembe veszek és amiért keményen megdolgozom. És mi van helyettük?

Mindennapi munka? Kétely?

Mi hozza vissza őket?

Furcsaságok

Itt, Amerikában nem szokás lámpát szerelni a mennyezetre. Állólámpákat használnak a szobákban. Viszont a füröszobánkban és a folyosón mozgásérzékelö fényforrások vannak.
Október lévén itt még mindig meleg van. Bár közeledvén az ösz, a levegö lehült kicsit (átlag 25-27 fok) és nincs vihar minden nap.
Assissi Szt. Ferenc emléknapján egy nagy fekete szöcske tévedt be mellém a padba a templomban.
Kéthetente leellenörzika szobánk tisztaságát.
A kenyai, szuahéli anyanyelvü Anne-nel osztottam meg itt elöször valami nagyon személyeset és nem a magyar anyanyelvü lakótársammal.
Az állítólagos bölcs mondás (Minden kezdet nehéz; az elsö három hét a legnehezebb.) nálam nem jön be. Nekem az 5-8. hét a legnehezebb.
Már harmadik hete tart a kemény edzés és még egy dekát sem fogytam. Pedig arra is nagyon ügyelek, hogy mit eszem.
Hogy lehet az, hogy mikor skype-on beszélek valakivel, a 6órás idöeltolódás ellenére egyidöben látjuk és halljuk egymást?
Bizonytalan vagyok. Sokszor. Sok mindenben.
Az örületbe tudnak kergetni a mérhetetlen nagy választékkal az üzletekben. A múltkor negyed órámba tellett míg kiválasztottam a tejbebigyót.
A nálunk standard A4-es formátum helyett, itt 11" x 8.5" méretü papirost használnak mindenhez. Így nem kettö vagy négy lyuk van a karizbloktöltelékeken, hanem három.
A standard jegyzettömb sárga.
Az itt vásárolt S-es méretü póló sokkal jobban áll, most hogy kimostam és a szárítóban kicsit összement.
Most, hogy már hosszabb ideje nem vagyok otthon és sok idöm van magamban lenni, sokkal élesebben látom a régi helyeket - otthonról és a mindenféle utazásaimról az elmúlt évben. Az árnyékos Plantyt Krakkóból, Toledó kis utcácskáit, a Parc Güellben töltött henye délutánt, a szobácskám, anyukámat mikor azt mondja: "no, mondd", Helenkát ahogy felkacag, Kingát, ahogy elszörnyülködik valamin, a Globe színház színpadát, Zsuval az utolsó sörözésünk és még sok aprócska éles képet mikor elmélázom. Mintha csak tegnap történtek volna.
Még mindig a honvággyal vagyok elfoglalva, pedig már kezd elegem lenni belöle. Ezt talán azt jelentené, hogy lassacskán túl leszek rajta?
Az Élet maga egy nagy furcsaság.