Every day or once in a life?

The things you do every day are the most important and they should make you happy. If not, why are you doing them every day?

The things you do once in a timespan are special for a reason. And they make you happy too, unless they would not be special. It not, why do you keep doing them even occasionally?

And anything inbetween makes you miserable. Then why keep on doing them?

What makes you happy?
What makes you special?
What makes you miserable?

Betegség - gyengeség?

Na vajon ki szeret betegnek lenni?
Nincs benne semmi jó azon kívül, hogy ágyba kapom a teát, azt is csak az elsö két napban.
Nagyon nehezemre esik bevallanom, még magamnak is, hogy beteg vagyok. Ez van. És a beteg ember az nem jár munkába. Sem bulizni. Se nem utazgat. Hanem otthon ül / fekszik és gyógyul.
Valószínüleg azért, mert a betegséget egyben a gyengeség jelének is tartom.
És ki szereti, ha mások látják gyengeségeit?
Szégyenérzet ide vagy oda, elöször meg kell gyógyulnom. Mégse mehetek gyerekek közé köhögéssel.

Egy alapvetö elv megkérdöjelezödése

Minden eddigi munkám, csoportfoglalkozásom, színjátszásom ideje alatt - még ha nem is én voltam a vezetö - ragaszkodtam/-unk ahhoz az elvhez, hogy "gyereket el nem küldünk". Vagyis olyan gyerköcöt, aki önszántából érdeklödik a csoporttevékenység iránt, és igyekszik együttmüködni, azt nem küldjük el. A múlt héten eljött az a pont is amikor ki kellett volna mondanom a srácra a végzetes szavakat és elküldeni, mert egyszerüen minden megszólalásával a csoportot rövidítette, csekély jelét mutatta az akarásnak, söt volt néhány elég szaftos és oda-nem-illö megnyilvánulása is. És mindennek a csoport látta kárát. És igen ki kellett volna mondanom, meg kellett volna kérnem, hogy menjen ki a teremböl, vagy üljön le és fogja be a száját. És nem ment. Nem mertem kiállítani a körböl. Gyáva voltam.

U.i.: Egy mentálisan sérült srácról van szó, akinél elég nehéz eldönteni honnan is fakad az önfegyelem hiánya.

6 jótanács hogyan betegedjünk bele a munkába

1. Indulj neki eleve fáradtan és kimerülten. (Legjobb ha elözö héten sokat utazol, börig ázol egy városnézésen, aztán börig ázol lakáskeresés közben is, és persze ne aludj túl sokat. Az is jót tesz, ha kicsit parázol az új munkahely miatt.)

2. Dolgozz szociális esetekkel, és mentálisan sérült gyerekekkel. Segít, ha mély empátiát érzel.

3. Alaposan készülj fel a foglalkozásokra. Tutira bejön, ha másra nem is marad idöd csak az alapvetö higéniai igények kielégítésére és evésre. Ezen kívül mindent idöt fordíts agyalásra, söt! Lehetöleg evés közben is csak a gyerekek járjanak a fejedben. 

4. Amikor dolgozol csak a munkával foglalkozz! Koncentrálj és minden mozdulatot rögzíts!

5. Alapvetö és elengedhetetlen feltétele a kiadós betegségnek az ALVÁSHIÁNY. Kelj korán a vonatra, és feküdj le késön az elökészületek miatt.

6. A 40-fokos lázhoz hozzásegít ha a munkán kívül még elég sok más is történik az életedben - pl. lakáskeresés - találás - egyezkedés, osztálytalálkozó szervezése, kavarodások a magánszférában, állandó részmunkaidös állás keresése, depresszióra hajlamosság, vagy ami éppen akad.

6 nagyon egyszerü dolog és tuti a lázas torokfájás, hogy aztán a következö héten ne tudj munkába menni egyáltalán :)

Az 1. munkanap és a Depeche Mode

Ma volt az elsö munkanapom hosszú idö után. Az ógyallai krízisközpontban lakó gyerekekkel foglalkoztunk egész délelött kedves kolléganöm, Timi társaságában. És kellemesen meglepett a dolog. Mármint nem a Timivel való közös munka (mert azt már a Felszállópálya óta tudtam, hogy jó lesz), hanem a gyerekek.
Krízisközpont alatt ne tessék problémás gyerekeket elképzelni, vagy fiatalkorú bünözöket, hanem egyszerüen olyan kicsiket és nagyokat, akikröl a szülök nem tudnak gondoskodni, föleg azért mert nincs állandó lakhelyük. Így ebben a központban a gyerekek csak átmenetileg tartózkodnak, addig amíg el nem döl, hogy hazamehetnek a szülökhöz vagy gyerekotthonba nem kerülnek.
Ma csak ismerkedtünk velük. Kicsit oda voltam meg vissza mit tesz majd velünk 15 mindenféle háttérrel rendelkezö gyerköc. Már láttam magamat ahogy véres cafatokban kullogok hazafele a háromórás foglalkozás után. De nem. Igaz, három óra után, meg nagyon elsö benyomások után nem mondhatom el hogy ismerem öket. Viszont a három óra alatt megerösödött bennem az emberi és ösi pedagógiai elv / ösztön / ideál (nem is tudom minek nevezzem ezt), hogy minden gyerek értelmes, értékes, odafigyelést és szeretetet érdemlö teremtés, mégha milyen undokul is viselkedik. Söt, arról is megbizonyosodtam, hogy ha örömmel, nyitottsággal, a másik szabadságát szorgalmazó önfegyelemmel és odaadással fordulunk a másik felé csodás együttmüködések születhetnek gyerek és csoportvezetö, de csoportvezetö-társak között is. Föleg úgy, hogy mindezt egy utcán elmondott közös imával kezdtük.

Nem gondoltam, hogy készen állok az ilyen dolgokra, meg hogy most már komoly munkába járó ember leszek aki minden reggel negyed 6-kor (!!!) kel és nyomja a napi 8 órát (ami nálam utazással, ebéddel együtt 11). De van amikor a helyzet rákényszerít és egyszercsak készen leszel, pl. az ilyenekre is.
Szóval ma készen lettem a munkába járásra, azt hiszem. Meg arra is, hogy több mint két év után újra meghallgassam a Depeche Mode Touring The Angel albumát. Keserüség, szívfájdalom és megbánás nélkül.
Mindent egybevetve ez egy kellemesen dögfárasztó nap volt. Befejezés- és altatóképpen tessék az egyik nagy kedvenc, újrafelfedezett Depeche-dal: Home. (Ráadásul abból a koncertsorozatból amin én is voltam, csak épp Pozsonyban.)