Paralen Home

Költözési lázban égek már napok óta, vagyis egész pontosan hétfö este volt a diagnózis megállapításának ideje. Akkor írtuk alá a szerzödést és futottuk a jövendö lakótársakkal az elsö kört a kék-sárga cégérü lakberendezési nagykerben. Azóta azzal telt a hetem, hogy nagy fokozaton kattogott az agyam mit hogyan tudunk majd elszállítani, mit viszek és mi az ami marad. Merthogy most már az van, hogy úgy igazán elköltözöm.

"Igazán", mert most elöször jönnek velem a könyveim is. És nem csak az iskolai tankönyvek meg a szótárak, hanem a szépirodalom is. Meg a komód. Az elsö igazán saját bútordarabom a piros székkel egyetemben.Meg egy igazi ágyat. Nem fotöj, se nem szétnyitható-fújható izé, meg nem tábori, hanem majdnem ugyanolyan mint amiben már 16 éve alszom otthon. Na jó, azért még folyamatban van a dolog, mert ma még itthon alszom, kicsi falumban a kicsi házikónkban a kicsi szobácskámban, mert a lakás még üres és egyenlöre katasztrófa súlytotta terület, de a cuccaim nagy része már ott áll dobozokban, zsákokban a lakásban.

Nagy dolog ez? Tizedik éve költözöm és talán nem érzem a súlyát a dolognak? Vagy talán túlságosan is? Azt remélem, hogy végre nem kell hazahordanom a mosást. És nem kell a szobában keresztül-kasul húzódó szárítóköteleket kerülgetnem (pedig én alacsony vagyok!) Hogy nem kell sakkoznom a ruhákkal meg a cipökkel, hanem csak beállok a szekrény elé és azt veszem fel amihez éppen hangulatom van. Hogy nem kell négyszer végigmennem a hosszú koleszos folyosón egy lecsó elkészítésekor. Hogy süthetünk is; rendesen, sütit meg tepsis husit. Hogy nem kell ismerösökhöz bekéredzkedni egy éjszakára, és egész nap hordozni magammal a váltás ruhát. Hogy reggelente egy rendes konyhaasztalnál ihatom meg a kávém és nem kell a számítógépet tologatnom meg a jegyzeteket mentenem egy esetleges baleset miatt. Hogy nem kell minden nap legalább kétszer a 31/39-es buszokon préselödnöm. És még sorolhatnám.
De föleg azt várom, hogy nagy és maradandó változásokat hoz/okoz.