Kuglóf

Életem első, önálló kuglófja gyerekkorom vasárnap délutánjait juttatta eszembe. Bárhol is voltunk aznap, délután négyre mindenképpen haza kellett érnünk. Uszodából, nagyapától, a Vágról, kirándulásból, különböző távolságokból – mert délután négykor az m1-en Disney-meséket adtak, és arról egyszerűen nem lehetett lemaradni. Egy hosszabb mese, egy rövid szinte-néma, és egy film – általában Zorro. (Valószínűleg ő volt a kedvencem, mert ő él legélénkébben az emlékezetemben.)

Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, vagy már csak az idő és a romantikus emlékezetem szépíti meg azokat a vasárnap délutánokat.

Emlékszem ott ülünk – akkor még csak – mind a négyen a tv előtt. Sokszor még nedves hajjal a vági fürdés után. Nap szívta, kellemes fáradtan, és nem csak az utolsó filmre várva, hanem a kuglófra is ami a sütőben növögetett, és a mesék között ellenőriztük sül-e, készen van-e. Aztán pedig elégedetten, szinte még tűz forrón majszoljuk a kétszínű finomságot – sima piskóta és kakaós. A kakaós részt persze jobban szerettem, igyekeztem is a majszolás végére hagyni a legjobb falatokat. A tészta kívülről kicsit keményebb, szárazabb, mintha ropogós köpeny borítaná, kis porcukorral meghintve mint egy havas hegycsúcs. Szeletelésnél a kakaós rész, mint a tenger hullámzott. Kis ügyeskedéssel a két rész elvált egymástól, ami nekem igencsak kedvezett a kakaós rész tartogatása érdekében. A fehér tészta légies könnyedség; omlós-édes piskóta. A kakaós pedig markáns, határozott, karakteres, mint az éjszaka.

Hová tűntek ezek az ízek? Vissza lehet-e őket hozni? Vagy csak az életérzést legalább? A gyerekes vasárnap délutánokat, a meséket, a gondoskodást, a napszívta könnyed fáradtságot?

Bolygó lélek?

Mallorcán, valahol Sóller és Lluc között

Furcsa dolog ez.

Nem honvágy, hiszen itthon vagyok. Mégis szomorú-nyughatatlan ez az érzés bennem. Mikor fényesen süt a reggeli nap. Mikor friss levegő árad szét a pórusaimban, hűvösen, ébresztőn. Mikor azt képzelem, a tenger sós levegőjét érzem egy-egy utcasarkon a Dunához közel. Élesen és tisztán látom a valenciai utcasarkat, amelyre kilátásom nyílt a hideg albérletből. Fényesen izzik bennem a délutáni napsütésben csillogó tenger. Számban még a friss hal, olivák, sajtok íze, a ropogós pan és bocadillók illata. A tejeskávé és az ensaimada a ködben burkolózó hegy lábánál, a kolostor kapujában, Isten tenyerén. Az első ebéd amit egyedül fogyasztottam, Valencia kellős közepén, árnyékos teraszon. Mohón faltam a tojásos-tonhalas-olivás bocadillót és hozzá sört ittam. Büszkén és vidáman vállaltam egyedüllétem. Emlékszem az utcai kóborlásokra, az ágy melegébe burkolózásokra. Emlékszem arra is, de talán nem is Spanyolország hozadéka volt ez, vagy talán már sokkal korábbi felfedezésem ez, de megértettem, hogy a pillanatok soha vissza nem hozhatók. Minden csak egyszer történik meg velünk, velem. Azt a kagylót a tengerparton csak egy lehetőségem van felvenni. Ha egyszer elhagytam, már soha nem találom meg újra. Elmossa a tenger, elkerüli a pillantásom, felveszi valaki más, a homokba tapossák és eltűnik, visszakerül a tengerbe és talán Görögország partjain kerül újra felszínre.

Ez lenne a sorsom? Nyughatatlan léleknek lenni? Folyton elvágyni, folyton úton lenni? Gyomorszorongató érzéssel élvezni az őszi napsütést elmerengve azon mi lett volna ha... ? 

A legnagyobb kitolás

Ha karácsonyra bedagad a bölcsességfogad és csak a pépes állagú ételek mennek le fájdalom nélkül.

P.S. Ezt fokozhatja még a láz, köhögés, nátha.
P.S.2. Még ezt is lehet fokozni... :(

Karácsonyi akció

Mint minden évben, most is óriási ponty - mint minden évben idén is Fredi - úszkál kishúgom kicsi müanyagkádjában várva az esti fejbekólintást, amiröl ö már tudja, hogy jön, csak azt nem hogy mikor. Mi másért is ugorhatott volna ki a óriásponyt a kicsi kádból? Mert biza kiugrott nagy csobbanással, amit  a konyháig lehetett hallani. Még szerencse, hogy a kicsi kád a nagyobbacska kádban volt, mondhatni kisebbecske benti medencében.

Húgom életmentö akcióba kezdett és locsolta a zuhanyrózsából hideg vízzel a némán tátogó állatot.  Én meg nagy hösiesen lehúztam a csíkos melegzoknim és bemásztam a nagyobbacska kádba, gondolván majd jól megfogom a farkánál és visszalódítom a kicsi kádba. Hát nem, nem fogtam meg jól mert kicsúszott a kezemböl a nyálkás, pikkelyes holnapi vacsora és húgom életmentö akciójának köszönhetöen még ficánkolt is a csupa-izom hidegvérü. A bátyám meg nem alszik, de nem jön le mert ha igen, takaríthatjuk utána a tegnap esti vacsorát. Tanácstalanul álltunk pár pillanatig, folyamatosan lapátot emlegetve. Aztán felgyulladt a kis villanykörte míg lábam megfagyott a halas, hideg vízben, és szalajtottam a másik húgom a hólapátért. (Még szerencse, hogy tegnap hullott a hó és elökerült a lapát a pincéböl.) Alátettem a lapátot, Zuszsu feltuszkolta rá Fredit, de nem bírtam megemelni, és mikor igen akkor meg lecsúszott. Ekkor szaladt ki húgom száján az állatkínzás szó... Újabb próbálkozásunk eredménye -tartom a lapátot, Zsuzsu rácsúsztatja Fredit, majd hárman fogva a lapátot - az lett, hogy Fredi visszakerült a kicsi kádba és tátoghat még némán pár órát, én meg fagyott halas lábbal, taknyom törölgetve próbáltam kimászni a nagy kádból nagy nevetések közepette.

Így születnek a karácsonyi sztorik.

Dagadék

Igen, én vagyok a dagadék. De nem, nem úgy... Most a változatosság kedvéért az arcom, pontosabban az állkapcsom jobb oldala nagyobb mint kéne. Idötlen idök óta nö ott a harmadik bölcsességfogam. Az elözö kettövel nem volt semmi gond, ez meg most itt csinálja a cirkuszt: fáj, az ínyem érzékeny, felhólyagzott belülröl és megdagadt kívülröl. Milyen jó, hogy az ünnepek elött, és péntek délután van, egy fogorvos nélküli kis faluban.

Emellett meg még természetesen, szinte mint minden hosszabb (2napnál több) otthoni tartózkodásom alkalmával beteg is vagyok. Göthös lettem 2 nap alatt, folyik az orrom és tüsszögök. Lázam még nincs, de így is naphosszat alszom. Ennyit a csokis kalács sütéséröl, meg a körtés batyuról, mézeskalács díszítésre nem is merek gondolni. 

Lehethogy tényleg anyukámnak van igaza, miszerint: "megint nem aludtad ki magad soha, és most gyün ki rajtad minden nyavalya, meg stressz." 

Lehethogy tényleg van ebben valami. Most megengedhetem a sokáig alvást, a nyugodt alvást mindenféle más lakók nélkül, a finom reggeliket fahéjas kaláccsal meg vajas kiflivel. Most megengedhetem a délutáni filmézést a húgokkal, a naphosszati olvasást és mégis. Mégis a legnyugodtabb idöszakában az évnek, a finomságok napjaiban, az áldott idöben leszek beteg és tüsszögök bele a gyertyák fényes csendességébe, és alszom át az együttlevések pillanatait. 

Paralen Home

Költözési lázban égek már napok óta, vagyis egész pontosan hétfö este volt a diagnózis megállapításának ideje. Akkor írtuk alá a szerzödést és futottuk a jövendö lakótársakkal az elsö kört a kék-sárga cégérü lakberendezési nagykerben. Azóta azzal telt a hetem, hogy nagy fokozaton kattogott az agyam mit hogyan tudunk majd elszállítani, mit viszek és mi az ami marad. Merthogy most már az van, hogy úgy igazán elköltözöm.

"Igazán", mert most elöször jönnek velem a könyveim is. És nem csak az iskolai tankönyvek meg a szótárak, hanem a szépirodalom is. Meg a komód. Az elsö igazán saját bútordarabom a piros székkel egyetemben.Meg egy igazi ágyat. Nem fotöj, se nem szétnyitható-fújható izé, meg nem tábori, hanem majdnem ugyanolyan mint amiben már 16 éve alszom otthon. Na jó, azért még folyamatban van a dolog, mert ma még itthon alszom, kicsi falumban a kicsi házikónkban a kicsi szobácskámban, mert a lakás még üres és egyenlöre katasztrófa súlytotta terület, de a cuccaim nagy része már ott áll dobozokban, zsákokban a lakásban.

Nagy dolog ez? Tizedik éve költözöm és talán nem érzem a súlyát a dolognak? Vagy talán túlságosan is? Azt remélem, hogy végre nem kell hazahordanom a mosást. És nem kell a szobában keresztül-kasul húzódó szárítóköteleket kerülgetnem (pedig én alacsony vagyok!) Hogy nem kell sakkoznom a ruhákkal meg a cipökkel, hanem csak beállok a szekrény elé és azt veszem fel amihez éppen hangulatom van. Hogy nem kell négyszer végigmennem a hosszú koleszos folyosón egy lecsó elkészítésekor. Hogy süthetünk is; rendesen, sütit meg tepsis husit. Hogy nem kell ismerösökhöz bekéredzkedni egy éjszakára, és egész nap hordozni magammal a váltás ruhát. Hogy reggelente egy rendes konyhaasztalnál ihatom meg a kávém és nem kell a számítógépet tologatnom meg a jegyzeteket mentenem egy esetleges baleset miatt. Hogy nem kell minden nap legalább kétszer a 31/39-es buszokon préselödnöm. És még sorolhatnám.
De föleg azt várom, hogy nagy és maradandó változásokat hoz/okoz.

A lakáskeresés bája

Kilencedik éve vagyok / leszek soklaki. És most elöször én választhatom ki milyen lakásban szeretnék lakni és kivel. Nagyon izgalmas. Eddig valahogy mindig megoldódtak a lakhatási problémák és igazából úgy belecsöppentem a lakóközösségbe és -fészekbe.
Az elmúlt kilenc évben laktam középsulis koleszon 3 másik lánnyal, egyszobás albérletben Anikóval, akit a beköltözés napjáig nem is ismertem, majd az ö növérével is, aki csak ideiglenesen költözött hozzánk pár hónapra és maradt egy egész évre. Aztán volt még egy 5-ös felállás, amikoris elöször laktam fiúkkal és megfogadtam, hogy soha többet. Az egyetemi évek alatt csak koleszon laktam, és csak lányokkal. Ácsi! Ez így nem is igaz. Merthogy elmentem Pestre részképödni az ELTÉ-re, és egy szemesztert bizony megint egy lakásban húztam le, fiúkkal-lányokkal vegyesen, és mindig növekvö létszámmal. És hát aztán laktam még egy amerikai koleszon is. Volt ugyan szobatársam, meg lány is volt az illetö, de olyan ritkán találkoztunk, hogy szinte azt is mondhatnám hogy egyedül laktam.
Mindezek után most elöször keresek igazán lakást, bújom az internetet és telefonálgatok egyfolytában, meg járom Pozsonyt esöben, szélben, fagyban. Most elöször kapott el az ágyvásárlási dilemma, az asztalkeresés és a minél-praktikusabb-tárolóhelyek-kialakítása nevü logikai játék.
Ezen felül meg még az is izgalmassá és érdekessé teszi ezt az egész folyamatot, hogy 5-en fogunk együtt laki, abból pedig bizony ketten fiúk.
Bájossá pedig az teszi, hogy már elképzeltem milyen függönyt szeretnék, már kiválasztottam a képeket a falra, és az is eldölt hogy lesz egy minden-kívánságot-teljesítö aranyhalacskánk, Olga.

És az elsö levél :)

Úgy gondolom az elsö, otthonról kapott levél is megérdemel egy "big applaus"-t, vagy legalábbis egy bejegyzést és abban mélységes, örömteli köszönetnyilvánítást, kedves Lívia barátnémnak, aki gyöngybetükkel vetette a csodás piros papirosra nekem szánt gondolatait. Köszönöm, Lívi! Nagyon örültem neki, és még hangosan fel is sikkantottam a posta-szekciónál :) Gondolom megint lököttnek tartottak, de uccse neki, nem bánom, hisz nagy öröm ért engem.
Nagyon hálás vagyok, kedves barátaim, hogy gondoltok rám. Érzem ám, sokszor, hogy nem csak az Úr vigyázó tekintete kísér, hanem a tiétek is. És kérlek benneteket, tartsatok ki mellettem a nagy távolság ellenére is. Imádkozom értetek, és remélem ti is érzitek, hogy nap mint nap - igaz 6 óra különbséggel - de ti is sokszor itt motoszkáltok bennem, mellettem, körülöttem. :)